Érzelmi intelligencia

Van egy kolléganőm, nem az empátia élharcosa. 2021 előtt jóban voltunk, aztán az édesanyám halála után az érzelmi támogatása abban merült ki, hogy egyik pillanatról a másikra a felettesemmé nevezte ki magát, és amikor látta, hogy magam alatt vagyok, ahelyett, hogy megkérdezte volna, szeretnék-e esetleg beszélgetni, távolról elkerült, sőt, hagyott a levembe főni.

Harag volt bennem iránta, és ez a korábbi jó viszonyunkat is megmérgezte, elkezdtem távolságot tartani tőle, ami számára az én bunkóságom volt. Év elején volt egy beszélgetésünk, ahol a magam esetlen módján próbáltam az értésére adni, mennyire nem éreztem azt, hogy mellettem állna a veszteségemben, miközben ő azt hajtogatta, hogy értékes számára a barátságom, nem akarja elveszíteni.

De sosem nevez barátjának. Sosem hívott meg a születésnapi ebédjére, mint a barátait, nem kérdezte meg, hogy mint barátja, elmennék-e a bérmálására.

És folyamatosan a barátairól beszél, akiket úgy szed össze, hogy két kutyája van, akikkel orvoshoz, kozmetikushoz, versenyre, sétálni jár, és mint köztudott, a kutyások általában könnyebben barátkoznak, illetve egy ötéves gyereke, aki mindenféle spektrumon jár, ezért mindenféle fejlesztésre szorul, amikről a közösségi hálókon más hasoncipőben járó szülőktől tud tanácsot kérni, kapni.

Nos, ennek az embernek egyszer említettem, hogy feljön vendégségbe hozzám egy volt általános iskolai osztálytársnőm, akivel azért is tartom a kapcsolatot, mert ott lakik, ahol a szüleim éltek, és míg a ház meg van, időnként lemegyek karbantartani. De amikor erről beszéltem neki, akkor is próbáltam kerülni a barát szót, mert az illetővel a kapcsolat lazább annál, hogy barátomnak nevezzem, de sokat jelent a számomra.

Hamarosan koncentre megyek, mire a fent említett kolléganő – miután előtte fél órát csak magáról beszélt – vidáman megkérdezte, hogy csak a tesómmal kettesben megyünk-e. Nem értettem a kérdését, és szinte azonnal azt mondtam, hogy persze, hogy csak ketten megyünk, hiszen nincsnek barátaink, erre a kolléganő szinte már életem szakértőjeként azt mondta, hogy hát azt gondolta, hogy a barátnőm, aki korábban vendégségben járt, is velünk tart. Amikor elmondtam, hogy ez nem az ő érdeklődési köre, vele például inkább hírességek sírját keressük sírkertekben, hirtelen közölte, hogy oké, hát igazából nem is tartozik rá, hogy merre jártunk, és amúgy is mennie kell. Ott értettem meg, hogy csak azt hallja meg abból, amit mondok, ami számára kényelmes, és valójában nem is érdekli, hogy mi van velem, amíg mosolygok és szó nélkül meghallgatom a panaszait a kutyákra meg a gyerekre és az összes hivatalra, amiknek neki kell mennie a gyerek miatt.

És ez az ember azt merte mondani nekem, hogy a barátságom fontos a számára.

Ezért nem nevezek barátnak ismerősöket.

Kezdem azt érezni, hogy rossz tulajdonság, ha az ember hajlandó meghallgatni másokat.