…a szimpátia? Ezen már gondolkodom egy ideje. Pontosabban amióta elkezdődött az egyetem. Az első nap kaotikus kezdésekor – az egyetemi főépület parkolója zsúfolásig megtelt – páran a helyvadászás miatt késve értünk be első előadásra. Velem együtt egy fiatal lány érkezett, és együtt kerestük termet, ahova menni kellett. Az első köszönés óta jó ismerősök vagyunk, bár nem tudom, hogyan alakult ki nálunk a szimpátia? Miből gondoltuk, hogy a másik rokonszenvesnek tart majd, és másnap is keressük egymás társaságát? Ez máig rejtély számomra.
A másik ilyen meglepetés szimpátiát úgy leltem, hogy egy kiscsoportos foglalkozás alkalmával olyan évfolyamtársakkal kerültem egy helyre, akiket korábban csak a teremből ismertem (több mint 160-an vagyunk, a terem egy részével csak látásból ismerjük egymást), és két ember nem engedte szóhoz jutni a többi 14-et. Az egyikük a beszéd hevében rosszul használt egy ragozott toldalékot, ami valahogy nem esett jól a fülemnek, mire a mögöttem ülő csoporttársam csak úgy maga elé elmormolta az igét helyes ragozással, én ezen elmosolyodtam, ő ezt észrevette, és előadás után odajött köszönni a barátnőjével. Azóta is beszélünk. Milyen fura, hogy egy ilyen butuska nyelvhelyességi hiba is szimpátiát ébreszthet a másikba irántunk.
Ezeket az ismeretségeket persze nem sorolom még a barátság kategóriájába, egyelőre csak csoporttársaim vannak, akikkel jóban vagyok.
Azt hiszem, ez is olyan vonzás, mint a szerelem: valamilyen kémián alapul.
Talán ennek a kémiának a hiánya az, ami néhány embert, aki a blogon érdeklődött visszatartott attól, hogy válaszoljon a levelemre, de az is lehet, hogy nem voltam számukra érdekes.
Jönnek az ünnepek, sokan égnek már karácsonyi lázban, ilyenkor az egyedüllét érzése felerősödik. Tudjátok, hogy gondolok rátok!
A barátkereső