Biztosan mindenkinek van egy nagy álma – egy utazás, egy kihívás teljesítése, valaminek a megalkotása -, amit eddig azért nem tett meg, mert úgy érzi, ha nincs kivel megosztania, felesleges megtennie. Az élmény úgy válik élménnyé, hogy van vele valaki, egy számára fontos ember, aki látja, tapasztalja azt, amit ő maga is, és kibeszélik, hogy mit éreztek.
Nem vagyok egy merész fajta, az introvertáltak ritkán azok, de úgy hiszem, sokkal könnyebb lenne neki vágnom dolgoknak, ha lenne egy-két olyan barátom, akik bátorítanának. Vagy, akik megértenének. Néha elborzaszt, hogy milyen tapintatlan emberek vesznek körül, akik nem is tudják magukról, hogy azok, és ettől néha kicsit elvesztem a hitem az emberi kapcsolatokban.
Mi értelme van az új kalandoknak, ha azokról rajtad kívül nem tud más, szoktam magamtól kérdezni. Legyőzheted magad, tehetsz még egy mérföldkőnyi utat a lábad alá, ha aztán senki nincs, aki azt mondja: büszke vagyok rád. (Persze, az embernek ott lehet a családja, akik drukkol neki, de én azt gondolom, egy barát elismerése mindig egy kicsivel többet számít.)
A „tedd meg magadért!” néha nem elég, ha az embernek inkább az esne jól, „tegyük meg együtt!”.