Hiszem azt, hogy vannak emberek, akik remekül megvannak magukban. Akik bár nem szeretnek magányosak lenni, de nem teher számukra egyedül lenni.
Bárcsak én is ilyen lennék.
Mindennap azzal a ténnyel nézek szembe, hogy egyetlen jó és igaz barátom van: a testvérem. Ő az, akire mindig és mindenben számíthatok, de ez eléggé kiszolgáltatja az embert a szorongásnak azzal kapcsolatban, hogy ha valami történne, egyedül maradna, de teljesen.
Vannak mások is, akiket foglalkoztat ez a kérdés? Akikben meg van a félelem, hogy ha elveszítik vagy elhagyja őket az a személy, aki fontos számukra, akkor nem marad senkijük? Hogyan lehet tovább lépni onnan?
Hogyan barátkoznak azok az emberek, akiknek nincs aktív hobbija? Akik nem tagjai klubnak, sportegyesületnek, társaságnak? Akik inkább otthonülősek, mint menősek?
Gondolom, a közösségi felületeket használják. És azok, akik nem szeretik a social media-t vagy kidobott időnek tartják az azokkal való bíbelődést?
Egyáltalán, hogyan kell manapság normális emberi kapcsolatokat kiépíteni?
Szia!
Csak végigfutottam az oldalt. Lehet még Veled barátkozni/levelezni? A 03.01-i bejegyzésed minden szavával egyetértek, átérzem.
Köszönettel:
Barbara
Szia!
Persze, hogy itt vagyok. 🙂 Köszönöm, hogy olvastad a blogot. És lehet velem barátkozni és levelezni. Nagyon örülnék neked.
Évi! Mindannyian félünk valamitől…
Ha már mindenkit elveszítettél, aki számított, aki az életed részét alkotta, akkor is félsz…akkor attól, hogy beengedj másokat vagy egy valakit az életedbe…
Nagyon nehéz a veszteség feldolgozása, a hiány…az, hogy már semmi nem lesz olyan, mint eddig…az a tudat, hogy már nem kapunk meg dolgokat, amik eddig ott voltak, természetesnek számítottak…egy hívás, egy érintés, egy mosoly, a tudat, hogy van a másik…
Csak abba tudsz kapaszkodni, hogy tovább kell menned az úton…hogy a zivatar után mindig kisüt a nap…hogy a jót a rossz követi és fordítva…hogy azért van a rossz, mert nem tudnánk értékelni a jót…hogy ez a természet örök körforgása…hogy mindennek oka van, amit nyilván fájdalmunkban nem értünk, keressük a miérteket…
Az idő az, ami megnyugvást hozhat…
Mindig mindenből fel lehet állni…ha másért nem, mert nincs más választásod…mert nem tehetsz egyebet… mert az élet megy tovább…mert tartozol ennyivel a másiknak…magad miatt…
Az, aki mindig, minden körülmények között ott van és soha nem hagy el, te magad vagy…magát nem szabad, hogy cserbenhagyja az ember…
Amikor az emberek nem beszélnek arról, hogy ők is emberek, és félnek és örülnek és szoronganak, nehéz meglátni, hogy mind egyformák vagyunk.
Amikor a pánikbeteg kolléganőm előtt megemlítettem, hogy szorongok, rácsodálkozott, mintha az csak az ő előjoga lehetne, de tudom, hogy benne meg van a betegségtudat, és ha más embereken nem tapasztalja azt, hogy bennük is van lelkibaj, akkor azt gondolja, mindenki más egészésges lelkileg csak benne van defekt.
Ha nagyon borús az ég, nehéz megtalálni azt, ami tovább löki az embert, de ki kell várni és egyszer biztosan jobb lesz.
Csak a tapasztalatra hagyatkozhatom…
Mindig jön a kevésbé rossz…a kicsit jobb…a jobb…a jó…
Csak olyankor iszonyatosan nehéz meglátni és belátni, hogy így lesz…
Mert, amikor „vége a világnak”… amikor átjár a szomorúság…amikor minden sejtedben érzed a fájdalmat…amikor magadat hibáztatod …amikor úgy érzed nincs tovább és egyébként is minek…akkor is bebizonyítja az élet, hogy van tovább…