Néhány megírtátok nekem, hogy így vagy úgy, de csalódtatok a barátnak hitt emberekben, ezért inkább bezárkóztok, elzárkóztok.
Tegnap a kineziológusnál két szó került nagyon hangsúlyosan elő: ellenségeskedés, meglopottság.
Nekem a két kifejezés egy régi, akkor a legjobbnak hitt barátnőmet juttatta eszembe. Felnéztem rá, tiszteltem és szerettem őt, de amint bajba kerültem, kiderült róla, hogy nem jótékonysági intézmény, ahogy gondoltam, hanem ugyan olyan gyarló ember, mint én. Segített, de nem minden áron és nem mindenek felett, és aztán még én lettem számára a bűnös, és hosszú levelekben ment a vádaskodás, míg elegünk nem lett az egészből, és soha többet nem álltunk szóba egymással. (Egyszer próbálkoztam, mert a közös ismerősök rábeszéltek, de felmelegítve tényleg csak a töltött káposzta a jó.)
Addigra már olyan függő voltam tőle, hogy amikor a barátságunk megszakadt, tényleg azt éreztem, elraboltak valamit tőlem. Sok időt töltöttünk együtt, abból mindkettőnknek volt bőven, és építettünk egy kis fantáziavilágot magunknak, amiben remekül megvoltunk. Ahogy összevesztünk, ez a fantáziavilág összeomlott, és úgy éreztem, elhagytak és becsaptak. Nyilván ő is ezt érezte (máskülönben nem vádolt volna később azzal, hogy én okoztam az irritábilis bélszindrómáját meg az alvajárást, amiből egyszer késsel a kezében a konyhában eszmélt fel), de a lángnyelvű leveleinkben ezt inkább egymás szidalmazásában fejeztük ki. Akkor még éretlenek és tapasztalatlanok voltunk, mindkettőnket a harag vezetett.
A közös ismerősök természetesen inkább mellette álltak, de ímmel-ámmal igyekeztek engem is vigasztalni, aztán szép lassan lekoptak.
De innentől elveszett belőlem a többi ember iránti bizalom. Bezárkóztam, nem beszéltem magamról senkinek, igyekeztem mindenkit távol tartani magamtól, és az esetleges barátokra is inkább a „jó/kedves ismerősöm” kifejeztéseket használtam.
Ezt még most is nyögöm. Nehéz már megnyílni, bizalommal fordulni másokhoz, nehéz mindig nyitni mások felé.
Ha a személyiségedből kifolyóan nem vagy eljárós ember, de a barátokkal elmész helyekre, azok elvesztése hatalmas csapás lehet.
Gyerekkori ismerősöm mesélte, hogy egy barátnője, akivel külföldi utakra jártak, egyszer csak többet nem állt szóba vele, és amikor megkérdezte, mi a baja, csak annyit vágott a fejéhez: megváltoztál. A mélyben féltékenység volt az ok, mert az ismerősöm jóban lett egy kolléganőjével, akivel szerettek beszélgetni, és ezt a barátnő nem nézte jó szemmel, ám ezt nem tudta kikommunikálni, inkább vádaskodott. A barátság ott véget is ért.
Nagyon tisztán kell látni, hol vagyunk egy barátságban, milyen szinten állunk, mennyire vagyunk összenőve a másikkal, hogy ne sérüljünk és a barátot se sértük meg. Persze, örökké tartó barátságok nincsenek, de legalább is nagyon ritka, és idővel talán tényleg ki is kell hülniük, de valahogy jobb lenne, ha ez nem haraggal, sértettséggel, meglopottság érzéssel (én ebbe az emberbe annyi időt, érzelmet, energiát fektettem, és csak a rosszat kapom vissza tőle) történne.
Másik ismerősöm meséli, hogy a középiskolás húga szellemileg érettebb a koránál, ezért nehéz neki a barátaival megtalálni a hangot. Ha ez így van, lehet, hogy nem is a barátai ezek az emberek. Csalódott bennük, ezért bezárkózik. Tizeniksz évesen már így dönt? Hát ez nem szörnyű?
Én folyton azt a jó tanácsot kapom, hogy próbáljak ki dolgokat, mert azzal barátokat szerezhetek. De csak azért nem fogok – teszem azt – egy szakácstanfolyamra beíratkozni, hogy emberek között legyek, hátha valakivel egy hullámhosszon leszünk. Ezt már kipróbáltam és nem jött be.
A rossz abban, hogy csalódunk valakiben, aki szintén csalódik bennünk az, hogy még a szép emlékeket is megkeseríti a csalódottság érzése. Pedig minden, ami a barátság alatt történt velünk hozzá tett valamit ahhoz, amilyen emberré a későbbiekben váltunk, tanultunk belőle jót és rosszat is. De nehéz egy barátság elvesztése után nyitott szívvel járni.
Ui: Ha valaki szívesen beszélgetne, akkor kommentben jelezze, és cserélhetünk e-mail címet. 🙂