Most, hogy jön a tavasz és egyre hosszabb ideig van világos, valahogy szürkébbnek látom a napokat. Gondolkodom ezen a honlapon is… Van rá egyáltalán szükségem? Azt gondoltam, barátokat tudnék találni vele a neten, de egyre jobban azt hiszem, hogy az embereknek nincs szüksége barátokra. Még azok sem, akik a neten keresnének barátokat.
Van egy kolléganőm, ő például jól csinálja: van egy olyan természete, amivel magához vonza az embereket, de aztán csak arra használja őket, hogy legyen kinek elmondani a kutyás sztorijait vagy kioktatni őket arról, hogy egy adott élethelyzetben miként kellett volna viselkedniük. Igazi energiavámpír… még is vannak barátai.
Én meg hiába keresem…
Évi! Csak meg kell találni a tűt a szénakazalban…😉
Én magányos farkasnak mondom magam…de nem a szó legszorosabb értelmében, mert amikor egyedül ültem egyik karácsonykor a nappaliban, akkor sem magányt éreztem, „pusztán” egyedüllétet…és valami megmagyarázhatatlan végtelen nyugalmat…akkor és ott, abban a rövid időintervallumban…De ez sokkal elviselhetőbb volt, mint a magányosság érzése…
De a magányos farkasok sem egyedül érzik jól magukat…csak megválogatják kit engednek közel magukhoz…
Akit viszont igen, az a világot jelenti nekik 😉
A megtalálás folyamata az, ami néha nehéznek tűnik. Az ember óvatossá válik a sok pofára ejtés után, de persze nincs lehetetlen. 🙂 És már ez a blog is egy lépés.
De az igaz, hogy a közelengedés megy a legnehezebb, az azt követő ragasztkodás már sokkal könnyebb. 🙂