…az ember baráthiányban szenved, leginkább a beszélgetések hiányoznak. Vannak dolgok, amiket valahogy jobb elmondani egy barátnak, mint családtagoknak.
Introvertáltként nagyon szerettem levelezni a kamaszkori barátaimmal. A levelezésnek nagyon sajátos, egyedi öröme van. Persze, az olyan régen volt, amikor még a leveleket papírra írták és kézzel, majd a borítékok értékes tartalmát a posta szállította a feladótól a címzettnek. Levelet kapni mindig nagyon jó érzés volt, és megírni rá a választ kellemes feladat. De a szavaknak súlya van, a mondatok más értelmet kaphatnak, mint élőszóban, így egyszerűbb volt megorrolni a másikra is. Ezért a levelezés rejt magában veszélyt, mégis, van valami jóleső abban, amikor az ember írásban kiöntheti a szívét egy másik embernek.
A kézzel írt levelek kimentek a divatból, az online levelezés átvette a helyét. Az ember most már nem várja izgatottan a postást, hogy aztán szívdobogásos boldogsággal markolja ki a vastag borítékot a postaládából. Emlékszem, mindig azon versenyeztünk, ki tud hosszabb leveleket írni. Az olyan grafománnak, mint én nem volt nehéz összedobni egy tizenöt oldalas levelet, pláne, ha volt téma is rá. Családi dolgok, iskolai kalandok és az aktuális kedvenc énekes/színész iránti rajongás adta a témákat. Talán ebből az időszakból őriztem meg a rajongásra való képességemet. Mert rajongani mindig jó; egy rajongás motivál, kisegít a lelki bajokból, tágítja az ember világát.
A levelezésből idővel jött az igény, hogy az ember élőben is hallja a levelezőtársa hangját. Annak idején még telefonfülkéből hívtuk egymást, lelkesen dobálva a húsz forintosokat a készülékbe, amit később kártyák váltottak fel, és izgatottak voltunk, hogy nehogy félretárcsázzunk. Mert néha az is megesett. A telefonhívások után pedig hamarosan már a személyes találkozásokról beszéltünk. Többnyire ez volt a legnehezebb, de legizgalmasabb része a barátságnak. Élőben megismerni azt a embert, akiről a levelei által már kaptunk egy képet.
És utána jöttek a hajnalig tartó beszélgetések, lelkizések. Amikor a sötétségben rekedtre suttogtuk magunkat, és úgy tűnt, nem tudunk kifogyni a témákból.
Az emberek még most is szeretnek beszélgetni. Még ebben az elokoskütyüsödött világban is van igény a beszélgetésre, csak az nehéz, hogy megtaláljuk rá a megfelelő embereket. A levelezés időigényes dolog. Le kell ülni a gép elé, megfogalmazni a választ és begépelni. Munka után vagy a gyerek mellett kinek van erre energiája? A mókuskerék fáradtsága nem lelkesíti az embert arra, hogy toll helyett immár billentyűzetet ragadjon és levélben mondja el az érzéseit másoknak.
Pedig mennyire jó lenne újraélni a levélvárás izgalmát ismét.