Egyre jobban úgy érzem, felesleges volt elindítanom ezt honlapot. Nyilvánvaló, hogy interneten keresztül nem lehet barátokat találni. Mondjuk, ha több social media felületet használnék…, de inkább kösz, nem.
Az elmúlt időben nagyon sok kihívással kellett szembe néznem, és mindig az volt a legnehezebb, hogy nem volt ember, akire támaszkodhattam volna. Azt hiszem, ha az embereknek vannak barátai, akkor a megoldások, a lehetőségek, a segítség hamarabb érkezik. Azok a kevésbé szerencsések, akiknek nincs kiterjedt baráti társasága vagy nagyon kevés a barátjuk, egyedül kell, hogy megoldják a problémáikat, saját magunkank kell megkeresni a megoldásokat. Ez néha kilátástalanná teszi az életet.
A minap a főváros II. kerületében jártam, közel ahhoz az utcához, ahol korábban egy kamaszkori barátnőm élt. Meglepve tapasztaltam, hogy bár tinédzserként vagy kétszáz levelet meg képeslapot küldtem az abban az utcában lévő lakcímre, most még a nevét sem tudtam felidézni. Ez talán feledékenység, talán az agyam törölte tisztára az emlékeim azt a részét, miután nagyon csúnya harag lett abból a barátságból, nem tudom. Talán már elengedtem azt a részét az haragomnak.
Az emberek olyan könnyedén címkéznek kapcsolatokat barátságnak. Ha valakit ismerek húsz éve, tudok róla dolgokat, beszélek is vele sokat, nem jelenti azt, hogy barátok vagyunk.
Vagy igen?
Ha van olyan ember, akinek elmerem mondani, hogy yaoi mangákat olvasok és k-popot hallgatok, és ő nem fordít nekem hátat, de nem is érdeklődik, akkor ő már barát? Ha valaki azt mondja nekem, hogy fontos vagyok neki, mert elég sok mindenen átmentünk együtt, de közben érzelmi analfabéta és empátia hiányos velem szemben, akkor azért őt mondhatom barátnak?
Azt gondolom, a jó barát, a jó barátság olyan, mint a szőke herceg. Lehet rá várni, meg remélni, hogy hófehér lovon bevágtat az ember életébe, de inkább olyan, mint a fehér holló.