Például az, ha azt mondja valaki, akinek teljesen rendben van az élete, van hivatása, küldetése, hitvallása és baráti társasága, hogy: lépj ki a komfortzónádból.
Ez a mondat általában végtelen könnyedséggel gurul ki a szájukon. Természetesnek veszik, hogy ha a másik az életében elakadt, akkor csak is ez lehet az egyetlen megoldás arra, hogy tovább léphessen.
Lépj ki a komfortzónádból.
Annyira egyszerűnek hangzik, igaz? Bizonyára vannak emberek, akiknek valóban az: egyszerű.
Aztán biztosan vannak azok, akiket ez az egy mondat jeges rémülettel tölt el, hiszen nem véletlenül vannak a saját komfortzónájukban. Akiknek vadul dobolni kezd a szíve és izzadni kezd a tenyere attól, hogy ki kellene lépnie a komfortzónájából, a biztonságos, ismerős környezetéből. Akikben nincs meg a kellő merészség, ha úgy tetszik a kurázsi ahhoz, hogy elinduljanak. Nekik hiába mondják, hogy lépjél ki már a magad köré felhúzott falak közül, és fedezd fel, hogy többre, jobbra vagy képes és érdemes.
Tudom, mert próbáltam. Igen is, erőt vettem magamon és elmentem egy workshopba azzal a hiú és a naiv ábránddal, hogy akár barátokat is szerezhetek. Pláne, hogy ez egy segítő workshop volt. De ha én nem kérdeztem, engem senki nem kérdezett. Hiába voltam érdeklődő, a körülöttem lévők valahogy nem viszonozták. Nem rossz szájízzel jöttem, csak kissé csalódottan. Más történetek (jaj, valaki csapjon csak fel a Nők Lapját) azt mondják: csak beléptem a terembe, csak leültem mellé a padra a játszótéren, csak együtt vártunk arra, hogy sorra kerüljünk, és ez idő alatt szoros és évtizedes barátságok szövődtek. Én csak udvariasan elköszöntem, és mint a többiek számomra, én is belevesztem az „itt is jártam” szürkeségébe.
De azért igyekszem, azért próbálkozom átlépni a saját komfortzónám küszöbét.
Persze, könnyebb lenne, ha nem egyedül kéne megtenni az első lépést. Ha lenne az ember előtt/mellett/mögött valaki, akinek a keze puhán meglök vagy meghúz, hogy: Na, gyere, nincs itt semmi félelmetes. Én már jártam itt és biztonságos.