Tegnap olvastam egy riportot egy népszerű magyar stand-upossal, aki többször is kihangsúlyozta, hogy az őszinteség éppúgy fontos egy párkapcsolatban, mint egy barátságban, és ő elvárja a barátaitól, hogy azok őszinték legyenek vele szembe, mint ahogy ő is igyekszik így tenni.
Ti hogy vagytok ezzel? Hasznos dolog az őszinteség? Tényleg a szemébe mondhatod a másiknak, akire barátként tekintesz, hogy hülyeséget csinál vagy inkább csak hagyod, hogy megtegye, aztán együttérzően vigasztalod utána?
Én őszinte leszek: nagyon ritkán tudtam őszinte lenni a barátságaimban. Régen. Most már tudnék, ha lennének barátaim. Az embernek benő a feje lágya és megismeri magát ha eltellik némi idő a feje fölött.
Én mindig féltem megbántani a barátaimat és inkább tűrtem. Legalább is, szemtől szemben. Amikor levelezőtársak voltunk csak még, könnyebben szavakba tudtam önteni, ha valamivel nem értettem egyet, vagy valamit nem találtam helyesnek. Persze, akkor is kialakultak veszekedések. A leírt szó veszélyes fegyver, a hangsúly sosem ott van benne, ahol kimondva lenne, így többféle képpen értelmezhető.
Amikor folyton azon aggódsz, hogy nem akarod megbántani a másikat, ezért nem vállalod fel a véleményedet, könnyen válhatsz kiszolgáltatottá. Ezt többször is megtapasztaltam. Így aztán mennyire voltak valódiak a régi barátságaim? Úgy van, nem nagyon.
Van egy kolléganőm, aki valamilyen szinten barátként tekint rám (ismerjük egymást 20 éve), én pedig úgy rá, mint egy jó ismerős, akivel a délelőtti kávét kellemes meginni. Meséltem neki, hogy a kineziológustól, akihez járok, azt a tanácsot kaptam, hogy a saját életkörülményeimnek megfelelő barátokat keressek magamnak (ez 40 feletti, gyermektelen és párnélküli embereket jelent, akivel hasonló az érdeklődési körünk), mert azt be kell látni, hogy egy 3 gyermekes családanyával kevés közös pontunk lenne (ebben lehet igazság), mire vérig sértődött.
És én hiába igyekeztem elmagyarázni neki, többnyire őszintén, hogy nem a személyével van baj, inkább azzal, hogy tényleg nincs közös érdeklődési felületünk. Neki két gyereke van, nekem egy sincs, és nem szívesen hallgatom mások gyerekes sztorijait. Ő kutyás, én macskás vagyok. Ő a romantikus szerelmes időutazós regényeket szeretem, én meg inkább azokat, amiknek többnyire férfiak a szereplői. Azt sem hiszem, hogy túl befogadó lenne a kpop iránt. És míg ő szeretni a különbőző tehetségkutatók előválogatóit nézni, én az összes ilyen műsort messziről kerülöm.
És itt el is gondolkodtam azon, hogy ebben a nem túl elfogadó, nyitott világban szinte lehetetlen barátokat találni, ha igazán őszinte akarsz lenni.
Az őszinteség inkább hátrány…bár nagyon sokan azt mondják, hogy őszinték meg ő is ezt várja el…de közben nem így van…
Látszatvilágban élünk…nem jó őszintének lenni, mert abból sértődés van, vádaskodás, sárdobálás…majd visszakapod, hogy bezzeg te így meg úgy…
Az őszinteség fájdalmas…azt pedig senki nem szereti…ahogy az igazságot sem…
Mert az is fájdalmas…mert, ha a másik látja az igazságot, azt amit el akar rejteni, megmásítani, eltitkolni, akkor az baj…ha meg szóvá is teszem, akkor meg minden vagyok csak rendes ember nem…
Mindig megkapom, ha mondok valamit, hogy általánosítok…nem általánosítok, tapasztalat alapján mondom…
Esélye van a másiknak, aki rosszul veszi az „általánosítást” megcáfolni a dolgot…mégsem találkoztam még olyannal, aki bármit megcáfolt volna…
Nyilván az őszinte vélemény feldolgozásához, szükség van egyfajta érzelmi intelligenciára is. Szerintem egy igazi barátságban, lehet arcátlanul őszintének lenni, ha a példánál maradunk, és emberünk az őszinte vélemény után is megcsinálja a hülyeséget, akkor pedig vigasztaljuk.
Ettől barát egy barát nemigaz? Ha arra van szükség megmondja a frankót, ha arra van szükség segít, ha pedig vigasztalni kell, akkor vigasztal mindettőll függetlenül! Mindig azt teszi, amire szükség van.
Egy mély és tisztelettel teli barátságban valóban lehet(ne) őszintének lenni, de a válaszként kapott reakció mindig a másik féltől függ. Van, aki elvárja az őszinteséget és álnokságként éli meg, ha a barátai nem óvják/figyelmeztetik, míg más bántásként éli meg. Egy kedvesen jelzett: ez lehet, hogy nem a te színed, lehet, hogy a másiknál zsigeri haragot vált ki, mert neki az tetszik, abban ő jól érzi magát, és nem gondol bele abba, hogy más emberek miként fognak rá nézni. Saját példa: régi barátnőm, akivel sok évnyi távolság után vettük fel a kapcsolatot ismét kisbabát várt, aminek együtt örültem vele, de sajnos korai időszakban elvesztette a kicsit. Utána szinte mániákusan próbált ismét teherbe esni, és amikor mertem neki mondani, hogy talán kicsit várni kéne, felháborodottan közölte, hogy ugyan én, a gyermektelen, mit tudhatok, és azóta sem hallottam felőle. Pedig én csak a testi/lelki jóléte miatt aggódtam, de valahogy ez nem érte el őt.
Szóval igen: egy barát egy szintig biztosan őszinte kell, hogy legyen, és ha szükség van rá, akkor tudjunk segítséget nyújtani és vigasztalni is.
Te csak jót akartál, még ő inkább megbántott szándékkal, a hiba szerintem nem benned keresendő! 😁
Az én véleményem, tapasztalatom is csak azt mutatja meg, hogy nem volt igazi barátság az életemben. Ami volt, az sem volt igazi. De legalább viszonylag hamar kiderült…
Mindkettőtökkel egyet értek, mert így van…
„Nameless” csak annyi, hogy ennek valóban így kellene működni…
Sajnos ebben nem volt részem, csak abban, amit leírtam…
Hajni, nagyon sajnálom, hogy ez nálad így alakult! Nekem is voltak sajnos negatív tapasztalataim ezzel kapcsolatban! De nézd, ha az őszinteség segítő és jószándékkal van kikövezve, amit a másik nem ért meg, mégha meg is magyarázod, akkor hidd el, semmit sem vesztettél! Fájhat az őszinte szó de legyen igaz, mintsem hamis ábránd!