Életem egyik legmeghatározóbb barátsága 2004 tájékán ért véget. A két pesti barátnőmet egy Bravo újságban feladott hirdetés útján ismertem meg, amikor kábé úgy hetedikes lehettem. Együtt írtak nekem, mert osztálytársak voltak, és volt közös témánk nem is egy: mindketten írtak, és az egyik nagy Mr. Big rajongó volt, én pedig akkor éppen a soft rock korszakomat éltem. Hamar lett köztünk összhang, és mindkettejükkel más és más témákban tudtam levelezni. Szerettem őket, de hosszú idő telt el, amíg rájöttem, hogy nem játszunk egy ligában.
Én csóró vidéki gyerek voltam, aki a budapesti vonatjegyre valót úgy szedte össze, hogy antikváriumba adta a könyveit, meg el a régi, szakadt aranyláncát. Míg az egyikük a kis Svábhegyen lakott, a másikuknak meg a Külügyminisztériumban vagy hol dolgozott az apja. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy velük éreztem először azt, hogy igaz barátaim vannak.
De aztán még sem voltak azok. És én sem voltam az a számukra nyilván. A lényeg az, hogy amikor az a barátság, ami köztem meg a Mr. Biges között volt véget ért, én teljesen padlóra kerültem. Állítólag ő is, de kötve hiszem, mert éppen akkor kezdett bepasizni, szóval míg én egyedül maradtam, mellette voltak, akik támogatták. De nem ért szépen véget, sok mocskolódás és vádaskodás volt benne mindkettőnk részéről, és mivel mindketten Bakok voltunk, önfejűen hajtogattuk a saját igazunkat, bár ő mindig valahogy jobban volt áldozat.
Ez után soha senkire, aki közel került hozzám, nem mondtam azt, hogy a barátom. A szó és a fogalom, amit takart, olyan szennyes és rosszízű lett a számomra, hogy elvesztette az értékét. Lettek ismerősök, akik nem érték el a haver szintjét, és nem is adtak többet nekem annál, hogy ismerhettem őket. Voltak szorosabb ismerőseim meg lazábbak, akikkel el lehetett hülyülni, de semmiben nem számíthattam rájuk. Lehet, hogy magas a mércém, de nekem az nem barát, aki születésnapi ajándéknak egy kulcstartót tud csak adni, és velem előfordult, hogy négyen ültünk össze, én voltam az ünnepelt, és három kulcstartó dísszel lettem gazdagabb. Egy barát figyelmes… szerintem.
Van két kolléganőm, akiket ismerek vagy 20 éve, és akiknek én állítólag barátjuk vagyok. Az egyikkel korábban közösen mentünk szabadulószobázni, és a fontosabb ünnepekre ajándékot vettünk egymásnak, de soha egyszer nem hívott meg születésnapjára vagy minden évben megtartott karácsonyi baráti összejöveteleire. Lelkesen mesélte, hogy a pszichológusával kielemezték a „Bennünk élő istennők” című könyvet, és kijött, hogy neki kicsi az empátia szintje, ezen fognak dolgozni majd. Nem hiszem, hogy sikerült, mert amikor hirtelenül elvesztettem az anyukámat és szinte tönkre vágott a gyász, neki az volt a legjobb megoldása, hogy messzire elkerült, míg úgy eltávolodtunk egymástól, hogy most már tényleg csak kolléganők vagyunk. És miközben rám ontja a gyerekével kapcsolatos sztorikat, eszébe sem jut megkérdezni tőlem, hogy „És veled mi van? Hogy érzed magad?”. Amikor kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó megosztani vele a magánéletem történéseit, nem azt mondta, hogy” „megértem és tudomásul veszem, hogy nem állsz rá készen, de remélem, idővel ismét meg tudsz nyílni nekem”, hanem áradozni kezdett a gyerekéről meg a kutyáiról. Empátia csillagos 5-ös!
A másik kolléganőm rengeteg problémával terhelt, kétgyereke anyuka, akivel munkahelyi beszélgetés szintjén egész jól el lehet lenni. Igaz, ő hívő, én nem, ő el tudja nézni az emberek hülyeségét, én nem, ő végtelen nyugalommal veszi tudomásul, hogy a kávéfőzőből megint kifogyott a víz meg a kávé és neki kell újratöltenie, én meg nem. Ha nem mondom rá, hogy a barátom, megsértődik, pedig csak 20 éve az ismerősöm. Neki ez a kategóriája.
Én is bizonyára így ülök mások polcain; nem a barátom, de ismerem vagy 20 éve, van múltunk, de szinte alig tudok róla valamit.
Mikor jön el az a szint, amikor ismerősökből haverok, haverokból barátok leszünk? Minek kell történnie? Min kell keresztül menni a másikkal ahhoz, hogy az emberek szintet ugorjanak nálunk, vagy mi másoknál? Elég egy átdumált éjszaka? Egy közös lakásfestés? Egy baj, amiben számíthatunk egymásra? Valami közös öröm, egy hobbié vagy szenvedélyé? Nehéz meghatározni.