Pünkösdre lementünk a családi házba. Szülők nélkül az nem otthon többé. A gyerekkori szobámban még mindig ott áll az a szekrény, amibe kamaszkoromban gyűjtöttem a levelezőtársaktól érkezett vaskos borítékokat (nincs is szebb érzés annál, mint számunkra fontos embertől hosszú levelet kapni), abban pihennek a kezdeti írásaim és a nagyregény (azt hiszem, most fan fictionnek hívnák és a wattpadon lehetne publikálni), amit tinédzser rajongásom szült a gitáros iránt, aki Bryan Adams együttesében játszott. Emlékszem, úgy írtuk az akkori barátnőmmel, hogy a sajátjában ő volt a főszereplő Mr. Adams-szel, a sajátomban én a gitárossal, és mindkét regényben szerepelt a másik. Atyaég! 🙂
De abban a szekrényben hevernek régi levelek, képeslapok, rajzok, amiket kaptam a nálam tehetségesebb barátnőktől (trutyi szörnyekről és Boromirról), régi mozijegyek, amik mementói úgy a filmnek, mint a barátságnak (szerintem Gyűrűk urásat legalább 22 találnék most is a dobozban), és persze sok más emlék is.
Ti őriztek valamit a régi barátságokból? Vagy inkább a kiszórós fajta vagytok, aki – még ha nem is őriz haragot – nem gyűjtöget.
És mi van a nem kézzel fogható emlékekkel? Egy jó sikerült kirándulásról? Egy görbe estéről? Egy kiadós beszélgetésről? Vagy azokról a nem annyira jó emlékekről, amikor úgy éreztétek, nem voltatok jó barátok, vagy veletek szemben nem voltak jók a barátok?
Én kiskamaszként hagytam cserben barátot, amikor nem mentem el a nagymamája temetésére. Neki szüksége lett volna a támogatásomra, de én megijedtem a népes családjától, és anyagilag éppen akkor nem volt a családom jó helyzetben, de nem mertem megmondani neki, hogy nincs pénzem vonatjegyre. Kamuztam valamit, és természtesen jól összevesztünk, de valahogy sikerült kibékülni, és a következő törés már az volt, amikor egyetemre került, ahol szinte azonnal párra talált.
Vagy, amikor Pesten laktam és a Budán éldegélő barátnőm áthívott magához, mert éppen lelkiválságban volt egy közös barátunk miatt, hogy főzzünk valamit, de ahogy megérkeztem, felhívta valaki, és míg én a konyhafülke bárszékén üldögéltem, ő kedélyesen beszélt vagy másfél órát a hívóval. Ez nem éppen egy szép emlékem róla…
A legjobb (-nak hitt) barátnőm vágta azt a fejemhez egyszer, amikor nagyon rossz élethelyzetben voltam, hogy minek sírok, azzal semmit nem oldok meg, és ahelyett, hogy sajnálom és sajnáltatom magam, inkább telefonálgatnom kellene, hogy megoldjam a problémámat, ne várjam azt, hogy mások oldják meg helyettem. És közben ő volt az, akiért tűzbe mentem volna, akivel a legtöbb időt töltöttem, akire felnéztem és rajongásig szerettem. Ezek után sokáig nem mertem sírni, és kellett hozzá néhány bölcs ember, hogy merjek felszabadulni a sírás által.
Sok levelet őrzök, és bár évente egyszer legalább megfogadom, hogy vagy elolvasom őket újra, vagy kidobom az egészet olvasatlanul, egyiket sem teszem meg soha. A szív fura jószág, azt hiszem, mert nem enged felejteni, de nem hagyja azt sem, hogy mindig emlékezz.
A kézzel fogható emlékek és a fejben megmaradók lehetnek jók és nagyon kellemetlenek. Formálnak bennünket, élesítik a karmainkat, karcolják a lelkünket, keményítik a szívünket. A kézzel foghatóktól könnyebb megszabadulni, mint az elménkben lévőktől, talán.
De kell-e?