A „Mi lehet velem a baj?” örökös kérdése

Ezt a bejegyzésemet két zenei előadóhoz való viszonyulásom ihlette.

Kamaszkoromban alapvetően Queenes voltam, a levelezőtársaim miatt ment ez át Bryan Adams és Mr. Big rajongásba. Most, ennyi idősen, míg bármilyen Bryan Adams dalt meg tudok hallgatni anélkül, hogy az rossz emlékeket hozzon fel bennem, a Mr. Biget muszáj vagyok elhajtani, mert szomorúságot és keserűséget kelt bennem. A két előadó két különböző emberhez tartozik nálam,, és a barátságok mélységét és komolyságát jól mutatja, hogy miként állok a meghallgatásukhoz.

A szüleim nagyon tisztelettudónak neveltek, aki nem rosszalkodhatott, ha vendégségben volt. Mégis, úgy emlékszem, akárhányszor átmentünk a szomszédba játszani az ottani gyerekekkel, mindig ránk szóltak a szülők vagy nagyszülők, hogy ne vegyünk elő játékokat és pakoljunk el magunk után. Mintha nem az ő gyerekeik szedték volna ki a játékokat a saját ládáikból. Idővel aztán valahogy azok, akikhez átjártunk játszani, már nem hívtak magukhoz, vagy a szülők, nagyszülők letagadták őket, hogy nincsenek otthon.

Mivel iker vagyok, ez még akkor nem is esett olyan rosszul, hiszen nekem mindig volt állandó játszótársam. De idővel, ahogy az ember elméje többet tapasztal, rájön, hogy valamiért nem bántak vele jól, és megkérdezi: de miért?

Ugyanakkor, el is kezd visszahúzódóvá válni, mert ha nem nézik jó szemmel, hogy átkéretőzik játszani, akkor azt hiszi, vele csak a baj van, és idővel már nem is akar átmenni a szomszédgyerekhez.

Innen már könnyű az introvertáltságot elmélyíteni és merevvé válni a társaságban (kedvenc történetem erről, amikor egy kisebb csapattal Zöld Pardonba mentünk – én, aki sosem voltam az a diszkós fajta, erőt vettem magamon, mert olyan volt a társaság és egyszer élünk – és az egyik kollégám barátnője, aki végig a másik oldalán ülő extrovertált, jó humorú kolléganőmmel beszélt, egyszer csak odafordult hozzám és azt kérdezte: „te mindig ilyen távolságtartó vagy?” Ha ott ülsz és átnéznek rajta, akkor elég nehéz a társaság központjának lenni, nem?).

Az iskolában mindig én voltam az, akit csak akkor kerestek, ha kellett a házi, de szünetben nem szóltak hozzám. A tesómmal egy iskolába jártunk sokáig, vidéken így van ez, és mi annak tudtuk be, hogy nem barátkoznak velünk, mert hát „az ikrek olyan jól elvannak ketten”. Az, hogy esetleg szívesen barátkoztunk volna másokkal is, valahogy senki fejében nem fordult meg.

Ezért adtam fel a Bravo újságban a levelezőtársat keresek hirdetést később. Amiből születtek is barátságok: olyanok, amilyenek és mélyek is. De valahogy mindegyik lokális maradt. Azt értem ez alatt, hogy a barátaim baráti körére valahogy nem terjedt ki. Ha el is hívtak társaságba, az azért volt, hogy ne legyenek egyedül, mert nyomult rájuk valami fiú, akit távol akartak tartani, vagy pont azért, mert ők akartak nyomulni, csak ha volt egy harmadik kerék a társaságban, akkor nem tűnt annyira nyomulásnak.

Engem mindig érdekelt az írás, volt olyan barátnőm, aki írókörbe járt, de sosem hívott magával. Lehet, hogy nekem kellett volna erősködnöm, de nem tartottam magam túl tehetségesnek, önbizalmam sem nagyon volt, nem akartam túl rámenős lenni.

Az ismerőseim közül, akik megtaláltak, ha lelki támasz kellett, vagy olvasó-véleményező az irományaikhoz, vagy valaki, akihez ideig-óráig kötődhettek, de aztán vagy én nem kerestem már a társaságukat, mert úgy éreztem, kihasználnak, vagy ők vetették be a „ghosting”-ot és tűntek el a ködben, mint a bizonyos szürke szamár.

A „Mi lehet velem a baj?” kérdése legutóbb akkor jött elő, amikor a kineziológusom bátorítására elhatároztam, hogy akkor most én megmutatom, igenis tudok és akarok nyitni az emberek felé, ezért elmentem két workshopra, amit ő és egy asztrológus szervezett. Persze, én voltam az új ember, a többiek mindenféle asztrológus és számmisztikus tanfolyamoról már ismerték egymást, és ez azért kissé feszültté tett. De igyekeztem nyitott lenni, figyelmes, megjegyeztem a neveket, kis jegyzeteket is csináltam, hogy ha legközelebb találkozunk, akkor be tudjam azonosítani, hogy kivel állok szemben (rendszerint könnyen jegyzek meg neveket). Részt vettem a közös kártyajátékban is, hogy lássák, a csapat része akarok lenni. Aztán ebéd szünet alatt azon kaptam magam, hogy egymagam üldögélek a kanapén és majszolom a szendvicsemet, miközben a többiek a mikró körül tobzódnak és beszélgetnek. A konyha kicsi volt, az ember nem ment oda csak azért, hogy ott legyen, mert akkor a többiek nem fértek a mosogatóhoz, a szekrényhez vagy a mikróhoz. Ebéd alatt aztán én voltam az, aki azt pár ember, aki kiszorult a konyhából és a közelben ült le ebédelni, megszólítottam. De minden kérdésemre csak választ kaptam, viszont kérdést nem (de a beszélgetések nem így indulnak? Én kérdezek, te válaszolsz, én reagálok, te reagálsz, te kérdezel, én válaszolok, és így tovább). Mintha semmi érdekes nem lenne bennem.

A következő alkalommal ugyanez történt. Amíg a moderátorok vitték a csapatot jól éreztem magam eljött az ebédszünet és én megint egyedül maradtam a helyiségben (a többiek együtt mentek boltba vagy a konyhába), és minden beszélgetést, ami köztem és mások között lefolyt nekem kellett kezdeményeznem.

Én alapvetően egy társaságban nehezen oldodó ember vagyok (alkoholt sem iszom, ettől pedig még buli sem vagyok), de nagyon érdeklődő, eléggé olvasott, szóval el lehet velem beszélgetni bármilyen témáról, ha úgy hozza a sors. Ez persze nincs a homlokomra írva. És mivel a társaságban én a megfigyelő vagyok a személyiségtípusom miatt, nem a résztvevő, mások úgy gondolják, hogy akkor nem is kell velem foglalkozni. Tényleg nem kell?

Tényleg nem kell megszólítani azt a munkatársat, ismerőst, vagy ismerős társaságban ismeretlent, aki nem kapcsolódik be a beszélgetésbe, aki elveszettnek tűnik, aki egyedül üldögél?

Azt gondolom, hogy minden ember megközelítethetetlen tűnik az első mondatig…. De miért mindig én vagyok az, akinek az első mondat elhangzik a szájából?