Minap beszélgettem húszas éveinek közepén járó fiatal kollégámmal, és valahogy ráterelődött a szó a barátokra. Mesélte nekem, hogy nemrég összefutott az egyik gyerekkori barátja apukájával, aki egészen megörült neki, és iziben meg is adta a fia mobilszámát a kollégámnak, hogy majd hívja fel a fiát, biztos örülni fog neki. Kollégám mesélte, hogy a cetli azóta is táskája mélyén lapul, mert ő nem fog telefonálni. Mindketten dolgoznak, nehéz időpontot egyeztetni emiatt, mondta nekem. Ha barátokra van szüksége, belép az éppen aktuális videójátékba, és behívja a külföldi játékosokat, akikkel a questeket csinálják. Neki ez pont elég barátságnak.
Abban egyet kell, hogy értsek vele: barátkozni macerás. Először nyitnod kell az emberek felé valahogy, hogy leadd a jelet: megszólítható vagy. Aztán közös témát is kell találni velük. Ha pedig kölcsönös a szimpátia, a témákat (sorjában vagy csapongva) hozni kell, hogy kialakuljon egy párbeszéd, ami elmélyíti a rokonszenvet és az ismerkedés folytatására sarkall. És aztán keresni kell egymást; levélben, telefonon, élőben. Ez mind nagyon időigényes, sok energiát emészt fel, néha talán pénzt is.
Nem tudom, hogy ez a mai rohanó, túl modernizált, túl digitalizált világ alkalmas-e az ilyen csendes, elmélyülős, beszélgetős barátságokra. Egyáltalán alkamas-e a barátságokra?
Szia! Én egy 3 gyerekes anyuka vagyok, bak, negyvenhez közeli, es hasonló gondokkal küzdök. Egyáltalan nem is szoktam hozzászólni, de most annyira a szívemből szól amit írsz. Sok dolgot hasonlóan látunk, én is befelé forduló típus vagyok. Sosem voltam a társaság középpontja, nehezen megy maga az ismerkedés is, nehezen szólitok meg embereket. Én szívesen kérdezgetek az adott emberről, kíváncsi, nyitott vagyok, és ha átmegy a képzeletbeli vizsgámon, akkor kibújok a csigaházamból és megnyílok előtte. Nekem mindig kevés barátnőm volt, akik az idők során lemorzsolódtak. Sokszor költöztem felnőttként munka miatt, most Ausztriában élünk. Nagyon egyedül vagyunk, nehéz. (Egyébként magyarul beszélő játszótársat keresek a fiaimnak, így jutottam az oldaladra. 😄) Vannak ismerősök, akikkel nem szeretnék szoros baratsagot kötni, mert más az érdeklődésünk, nincs kapcsolódási pont. Vannak kolleganők, párom kollegái, azok családjai. Ők ugye külföldön élő/dolgozó magyarok. Megvan mindenkinek az élete, munkája itt és aztán ha van szabadidő, hazautaznak. Igazad van, nincs idejük az embereknek barátkozni. Vagy igényük? Más világ ez mint régebben volt, sokat fogyaszt az ember, ahhoz sokat is kell dolgozni, fáradtak, ha hazamennek munka után örülnek ha megcsinalják a vacsorát es a családjukkal vannak vagy nyugton szeretnék a telefont nyomkodni. A barátokra, ismerősökre dobnak egy üzit és elintézik egy lájkkal. Tisztelet a kivételnek.
Mit javaslok magunkak, magunkfajtáknak? Legyünk nyitottak, ahogy írod, de kezdeményezni is nekünk kell. Nem szabad feladnunk a reményt, újra és újra kell próbálkoznunk, esélyt adni egy igaz barátságra. Szerintem fontos eldöntenünk, milyen barátot keresünk, kinek mi a fontos. Én egy olyanról álmodom, akivel lehet beszélgetni mindenről, hasonló értékek mentén éli az életét, es nekem az is fontos hogy itt legyen a közelben. Én nem hiszek az online világban, kellenek a közös programok, kapcsolódások. Ami még segíthet valóban, ha van egy hobbid, érdeklődésed, és keresel ilyen programokat. Biztos lesz ott is egy hasonszőrű, akit esetleg a program utan el lehet hivni egy kávézóba. Ne adjuk fel, hajrá! 😉 Nagyon jó kezdeményezés ez a blog. Jo lenne egy olyan honlap, mint a társkeresők, lehetne benne keresni, szűrni…
Szia! Örülök, hogy ismét egy hasonszőrű tévedt ide, de közben kicsit el is szomorít, hogy mások is „járnak az én cipőmben”. A nehezen nyíló, kicsit szótlanabb, bátortalanabb embereknek mindig kicsit nehezebb, mert a külvilág számára úgy tűnnek, mintha távolságtartóak és ridegek lennének. Hiába no, az emberek sajnos első benyomás alapján ítélnek, kevesen vannak azok, akik kicsit tovább látnak a burkon.
Remélem, idővel találsz majd magadnak is és a gyerekeknek is megfelelő társaságot odakint. 🙂 De ha csak kedved lenne beszélgetni, tudd, hogy itt vagyok a blog másik oldalán. 🙂
Az a szomorú tény, hogy az emberek nagyon nehezen nyílnak meg, ezen persze segíthet a hobbi vagy a közös érdeklődési kör, ha van ilyen. Én még sajnos nem találtam meg. 🙁
Abban is igazad van, hogy egy más világ, sokkal rohanósabb, kizsigerelőbb, mint a régi volt. A kütyűk vonzásában élünk. Ahogy járok-kelek a városban látom, hogy baráti társaságok ülnek a kávézók teraszán, és a telefonjaikat nyomkodják. Sőt, sajnos ezt a saját családomban is tapasztalom. 🙁
De azért ne adjuk fel a reményt és legyünk nyitottak. 🙂
Köszönöm, hogy rám találtál.
Ha van kedved levélben megismerkedni, örülnék, ha rám írnál. 😊 Én nem találom az oldalon az e-mail címedet.