Visszanézve arra az időre, úgy látom, hogy a kamaszkori barátaim és én sosem voltunk egy szinten. Sem anyagilag, sem tanultsági szinten. Persze, ezt akkor még nem volt egyszerű észrevenni, mert én mindig az embert és az érzést néztem, amit adott. Ha valakinek a társaságában jól éreztem magam, akkor nem számított, hogy honnan jött vagy hol tanult, csak az élmények, amikben együtt volt részünk.
A családom egyszerű emberekből állt, akik kétkezi munkát végeztek, és elég szerényen éltünk, de a levelezőtársaim, akikre kamaszkoromban szert tettem, mind tanult emberek gyerekei voltak. Ez persze a levelekből nem derült ki, azok mögött nem lehetett látni, hogy kinek milyen a szobája, a magnója, a számítógépe, a cipője. A különbségekre – a fizikálisra gondolok itt, mert az eltérő vélemények azért a levelezés folyamán kiderültek – csak idővel, amikor a levélváltás már szűkre szabta a barátság határait, és látni akartuk a másikat személyesen, derült fény.
A vendégeskedés egymásnál világított rá arra, hogy talán nem is vagyunk egy szinten. De amíg ezt az ember tudja helyén kezelni, addig nem számít. Aztán a jó tanuló tesz egy-két megjegyzést arra, ha az ember nem emlékszik valamire, amit már megtanult és kellene, vagy az érzelmileg stabil nem érti, hogy bajban miért pityeredik el a másik, esetleg a doktorok gyereke nem veszi észre, hogy attól, mert ő még szerényen öltözködik és nem jár márkás cipőben, mindene meg van, amiről a másik esetleg csak álmodozhat. És akkor a kis tüskék bőr alá mennek és ott is maradnak.
Egyik „kedvenc” emlékem kamaszkorból, amikor az egyik fővárosi barátnőm édesanyja könnyedén lehülyézett azért, amiért nem vittem magammal fürdőruhát, mikor náluk nyaraltam. Nem hiszem, hogy tudatában volt annak, hogy milyen erős hangzású kifejezést használt, de nekem nagyon rosszul esett, és amikor próbáltam a barátnőmnek elmondani, ő az ügyet elbagatelizálta. A barátnőm nem mondta, hogy el szoktak járni egy bányatóhoz, ezért nekem nem volt ösztönös, hogy fürdőruhát hozzak egy budapesti nyaralásra.
Azt is később értettem meg, hogy mit jelent, hogy az a volt-barátnőm, aki orvosok gyereke, fent élt a Svábhegyen. Évek teltek el, mire megtanultam, hogy mit jelent a pesti és a budai oldal. Vagy mit jelent a vidék és a nagyváros. Mit jelent az olvasottság vidéken és a fővárosban. Milyen az, amikor egy erősebb akarat finoman behálóz egy tapasztalatlanabb, járatlanabb elmét. Mennyire naív lehet egy lélek, és milyen dörzsölt egy másik. Mit jelent villámhárító lenni két olyan ember között, akiket őszintén szeretsz és becsülsz, de csak addig kellesz nekik, amíg el kell hárítani a villámokat. Vagy bőkezű meccénásnak lenni olyanok között, akik kijátszák a szegény egyetemista kártyát, aztán szépen ghostingolnak, vagy kiderül róluk, hogy amúgy szaunás-jacuzzis házban laknak a Duna parton.
Egy barátságban előny, ha azonos a véleményünk és az életkörülményeink, de nem hátrány, ha eltérő karakterek vagyunk, csak tudni kell elfogadni a másikat úgy, ahogy van.