Azok, akiknek szintén annyira nincs baráti köre, mint nekem. Ezen elég sokszor elgondolkodom.
Amikor az élet úgy hozza, hogy a régi barátságok véget érnek, nehéz új barátokat találni. Elmúlnak az általános iskolai/gimnáziumi évek, az ember elköltözik, munkába áll, párt talál, és útközben számára fontos embereket veszít el. Korábban is említettem, hogy a barátságokat ápolni kell, és mindig legalább két ember kell hozzá. Ha az egyik fél már nem tesz bele annyit, mint a másik, akkor azt a barátságot megette a fene.
És közben egyre-másra jönnek olyan élethelyzetek, amikor nagy szükség lenne egy lelkitársra. És nincs senki.
Vannak a kollégák, persze. Ráírnak az emberre, akár még fel is hívják, megkérdezik, segíthetnek-e. De egy kollégával az ember nem lelkizik, mert annak előbb-utóbb híre megy. Tudom, belesétáltam már ilyen csapdába.
Az a kérdés is foglalkoztat, mennyien lehetnek azok, akiknek van valakijük (egy pár, egy testvér, egy szülő), aki fontos a számukra, akivel esetleg együtt is élnek, és közben az a félelmük, hogy ha elveszítik ezt a számukra nagyon is fontos valakit, egyedül maradnak. Azoknak mi marad az első döbbenet után: basszus, hát nincs senkim?
Mielőtt elkezdtem volna a honlapot, kutattam egy kicsit a neten, hogy mit ad fel barátkeresésre. Elsőként a hobbi köröket (közös érdeklődési kör, túrázás, kézimunka, stb.) dobta ki a keresés. Azt gondolom, sokan vagyunk, akik nem igazán kimozdulósak, vagy olyan hobbijuk van, ami inkább helyhez kötött. Én például régebben írtam, és az eléggé zártkörű hobbi, kevés barátot lehet gyűjteni közben. Az introvertáltak pedig nem tesznek erőszakot magukon azért, hogy egy túraklubban keressenek barátokat maguknak. A keresésem másik tanulsága az volt, hogy sokan vannak hasonló cipőben, mint én: egy helyet keresnek a neten, ahol barátkozni lehet.
Felnőttként nehéz barátkozni, de nem lehetetlen, állítja a net. Én nem vagyok ennyire bizakodó, de reménykedem, hogy idővel találok lelkitársakat (nem kell, hogy véleménytárs is legyen), vagy azok találnak ide.
„Azoknak mi marad az első döbbenet után: basszus, hát nincs senkim?”
Igen, pont ez marad…
Amikor azon gondolkodsz, hogy igazából már mindenkit elvesztettél magad körül…
Szülők már oly rég nincsenek…nagyszülőket még kicsi gyerekként…keresztszülőket is évtizedekkel ezelőtt…
A még maradt családdal alig van kapcsolat…
A válás után még az a család sem marad, aki addig család volt…
A közös barátok nem téged választottak…
Az azóta született szerelem, kapcsolat, ami mindent jelentett már nincs…
Sodródsz a hónapokkal…nem találod a helyed…jó lenne valaki de olyan falak vesznek körül, hogy képtelenség lebontani…
Miért engedjek be bárkit, ha úgyis csak elveszítem?…
Ilyenkor magamat hibáztatom…én rontok el mindent…bizonyára bennem van a hiba…én nem vagyok elég jó…alkalmatlan minden nemű emberi kapcsolatra…
Hiszen ha nem így lenne, akkor lenne valaki mellettem…igaz???
Sokszor nehéz…sokszor reménytelen…
Mi tart még életben? Egy valaki…van egy nagyfiam, lassan felnőtt…
Csak miatta nem adhatom fel…nem tehetem meg vele…
Nem élheti át azt, amit gyerekként, fiatalon nekem kellett átélnem…
Azt a rengeteg fájdalmat, hogy mindenkit elveszítessz…
Nem tehetem meg, hogy önző legyek…
Csak az ítéljen el e miatt a gondolat miatt, aki maga is járt hasonló cipőben vagy érezte kilátástalannak a helyzetet…
Ilyenkor az jut eszembe, hogy biztos hiba csúszott a gépezetbe…hogy ezt dobta…
Figyu te kemény vagy, kibírod…mindenkire annyi terhet raknak, amennyit elbír…
„te mindig olyan erős voltál”…te mindig túléltél mindent…te egyedül is boldogulsz…
Hát basszus ez azt jelenti, hogy így is kell maradnia??? Én nem érdemlek jobbat ennél?
„Soha ne add fel a reményt, legyél erős, kitartó…minden rendbe fog jönni…hinned kell, hogy jobb lesz…soha ne feledd, hogy mindig van ember, aki szívesen cserélne veled…még így is…mindenki a maga szerencséjének a kovácsa…csak pozitívan”
Na hát ez utóbbi a legnehezebb…sokszor…
Nem ítéllek el, nem is tehetem (ki vagyok én, hogy mások felett pálcát törjek?), amiért kimondod, ami nyomaszt. Az ember tehet úgy, mintha minden rendben lenne, erőltethet mosolyt az arcára, ha a társadalomnak az kell, de attól még legbelül igenis szorong és aggódik magáért, és azt kérdezi: „de nekem miért nem az adatott meg, ami a másiknak? Mitől különb ő, mint én? Ő miért érdemli meg, én miért nem?”
A tesómnak, akivel nagyon szoros a kapcsolatom, egy éve volt egy nagyműtétje, és az előtte való vizsgálatokon kiderült, hogy van valami az egyik veséjén (én nem szoktam kimondani a konkrét betegséget, most sem teszem), és anyukám halála után a gondolat, hogy a második számomra legfontosabb embert is elveszíthetem, elég nagy kétségbeesésbe lökött. A kollégáim valahogy nem érezték a súlyát annak, amin keresztül megyek, és mindenhonnan ezt a semmitmondó:” nem lesz semmi baj, minden rendbe jön, légy erős, ne légy szomorú, biztos nem lesz baj” szöveget nyomatták. Egy: akarsz kicsit beszélgetni? lehet, hogy többet segített volna.
Én hiszek abban, hogy a hiba nem csak bennünk van, hogy nem lehetünk mindenért mi a hibásak, annak ellenére, hogy állítólag mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Az élet annyi apró momentumból tevődik össze, amiért nem lehetünk pusztán csak mi a felelősek, és hiszem azt is, hogy nem azt kapjuk, amit megérdemlünk, mert akkor megette a fene ezt az egészet.
Köszönöm!
Bár nem kutakszom mások életébe, közöm sincs hozzá…főleg nem idegenen, arctalanul…semmi esetre sem tolakodóan…csak, mert megosztottad itt az esetet, a félelmedet…és mert többször is írtad már, milyen fontos ő a számodra…Remélem tesód teljesen meggyógyult…
Ikrek vagyunk, így a fontosabbnál is fontosabb nekem. 🙂 Köszönöm szépen, nagy mázlija volt. De azért az emberben benne marad a félsz, ha ilyen betegséggel szembesül, hogy maradéktalanul sikerült-e kiírtani. Én ebben bízom.
Azért már nem is vagy annyira idegen (mégha arctalan igen :-)) már. 🙂 Én örülök neked.
Ikrek 😊, de jó…
Én is örülök 😊
Az meg különösen jó, hogy rendbe jött 😊
Irigyellek, de ne értsd félre nem rossz értelemben, hogy ő van neked és, hogy ilyen jól megvagytok…😊
Nekem ebben sem jutott a dolog jobbik fele..😔
De mindegy is…