És ha lenne egy barátom, elmesélhetném neki, hogy ki írta és miről szól. Sőt, elmondhatnám neki – mert tételezzük fel, hogy érdekeli -, hogy ma tanfolyamon voltam. És most két hétig tanfolyamra fogok járni. És mesélhetnék neki a tanfolyam témájáról, vagy arról a süketítő csendről, ami a fülembe van, amióta meghalt az anyukám, és nem tudom csak úgy hirtelen felhívni, hogy elcsacsogjak vele. Hogy milyen torokszorító érzés, hogy bármerre megyek, nincs többé az, aki a fülemben – a vonal túlsó felén – mindig velem volt, és miközben haladtam A-ból B-be, ő végighallgatta a sok buta kis sületlenséget, amit összehordtam.
Igen, négy hete elvesztettem az egyetlen barátomat, aki történetesen az anyukám is volt. És több mint négy hete nem tudok semmit egy hozzám közel álló személyről, akit szintén barátként tartok számon, és aki most egy halálos betegséggel néz szembe, és talán ezért nem tud nekem visszaírni. És mindez vasmarokkal szorítja a mellkasomat, hogy néha alig kapok levegőt, és sokkal egyszerűbb lenne, ha lenne egy ember, egy barát, egy lelkitárs, akinek mindezekről lehetne beszélni.
Vagytok még hasonló cipőben odakint? Titeket is fojtogat a magány érzése? A tudat, hogy nincs kihez szólni, pedig annyi mesélnivalótok lenne? Mit tesztek ellene? Van módszeretek arra, hogyan ne érezzétek azt, hogy rohadtul nincs senkitek, akire barátként tudtok tekinteni, aki barátként tekint rátok, és aki bármikor elérhető, mert egy barátnak az az egyik ismertetőjele, hogy el lehet érni bármikor?