A kineziológus, akihez járok stresszoldásra mindig a szememre hányja, hogy az életem egyfolytában a munkahely körül forog. Így van ez, ha az embernek nincs családja, sem szülei, és baráti társasága sem.
Tisztában vagyok azzal, hogy a kanapéról csak akkor szerezhetek barátokat, ha közösségi médiát használok (bár azt gondolom, hogy ezeken a felületeken inkább álbarátokat, követőket, lájkolókat lehet összeszedni), de nem vagyok hajlandó regisztrálni. Sajnálom az időt ilyesmire, pörgetni a fészbúkot, az insztát meg a tiktokot, és nem érdekel más élete, más állata, más utazása és más kerek segge. A közösségi média számomra nem képez értéket. Inkább ártónak és veszélyesnek tartom, mint emberközelítőnek.
Akkor hát marad a hobbi keresés és a kimozdulás. Könnyű ezt mondani egy introvertált, tömegutáló macskatulajdonosnak…
Még azt sem mondhatom, hogy nem érdekelnek dolgok, csak egyik iránt sem érzek szenvedélyt, és úgy nehéz bármibe is belefogni. Fél szívvel meg nem igazán érdemes. De hazudtoljatok meg, ha az ellenkezője igaz.
Elmentem néhány önsegítő csoport találkozóra, de nem igazán éreztem közös rezgést ott másokkal. Nem volt flow érzésem sem ott és akkor, sem a végén, inkább az a „na, ezt is letudtam, legalább nem ültem otthon egyedül” érzés volt az egész. Így nem sok értelme van.
Kutyát sem fogok csak azért tartani, hogy a futtatóban emberekkel találkozzam. A kutyatartás nem nekem való.
Értékes, mély kapcsolatokat nagyon nehéz kialakítani, találni és megtartani. De azért ne adjuk fel!
Szia!
Most találtam rá az oldalra, kicsit beleolvasgattam az írásaidba, bár csak az utóbbiakba. A kineziológust, az önsegítő csoportot és a kutyatartást leszámítva a többit akár én is írhattam volna…gondolok itt természetesen arra, hogy mennyire ugyanúgy látjuk ezeket, amiket itt írtál.
Értékes emberi kapcsolat? Lehet, hogy csak nekem nem működött soha.
Köszönöm a visszajelzésed. Annyi befuccsolt barátság és barátságnak hitt kapcsolat után még mindig hiszek abban, hogy szert lehet tenni értékes emberekre, akiket idővel barátnak lehet nevezni.Nagyon jól esik a tudat, hogy nem vagyok egyedül a tépelődéseimmel.
Nem vagy egyedül…
Tetszenek az írásaid.
Viszont abban kicsit különbözünk, hogy a hitemet ez irányba szinte teljesen elvesztettem.
De bizonyára ez is csak attól függ, hogy valóban rátalálunk-e a megfelelő emberre.
Látod, ez a hitvesztés is szörnyű dolog. Nem lenne szabad, hogy az ember ennyire padlóra kerüljön az után, hogy elvesztett barátot, elhagyták a barátok vagy nem is talált soha barátot, mert valahogy senkihez „nem fér be”. Én alapvetően zárkózott ember vagyok, az a fajta, aki előbb megfigyel, kivár, és csak aztán nyílik meg másoknak. Abban nem hiszek, hogy egy barátnak gondolt embernek totálisan ki lehet tárulkozni, ezt még a tulajdon testvéremmel sem csinálom meg, mert az gondolom, hogy mindenkinek legyen meg a saját kis világa, de ésszerű keretek között meg lehet osztani gondot, örömet, tanácsot lehet kérni vagy adni, támaszt nyújtani vagy megóvni valakit attól, hogy butaságot kövessen el. Az út hosszú, sok mindenre figyelni kell, pláne ebben a túlérzékeny világban. Mivel más emberekhez viszonyítva tudjuk magunkat elhelyezni a világban, azok, akik baráthiányban szenvednek, nehezen találnak kapaszkodót maguknak az életben, és most magamról is beszélek. Nagyon jó lenne ezen változtatni, de nehéz feladat. 🙁
Ülök a vonaton és már épp leírtam a gondolataimat, amikor véletlenül a mozgás miatt rosszat nyomtam és kiléptetett :-(.
Na majd este a szállásomon újra… 🙂
Felpörgetett, rohanó világunkban nincs ideje a „barátoknak” semmire…elég a szűk család, gyerekek…
„Majd meglátogatunk, de a munka…jó lenne elmenni horgászni, de mikor…majd meghívunk szalonnát sütni”…majd, majd, majd
Próbálkoztam párszor, mára feladtam…
Mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen…ezek szerint én nem voltam soha ennyire fontos senkinek…felszines kapcsolatok, barátságok…
Ha összefutunk valahol, akkor „jó lenne beülni valahová, de most pont elintézni valóm van….meg postára kell menni, meg bevásárolni”…persze erre mit teszek csak mosolygok…sokadszorra, hiszen tudom, hogy mindig ez van…Szerintem meg mindent félre lehet tenni vagy el lehet intézni később…
Mostanra elmegyek, megnézem, elindulok egyedül …igaz, hogy ilyenkor nincs kivel megosztani az élményt, nincs kihez szólni, és egyedül eszem a popcornt a moziban…
Ó, ezt én is nagyon ismerem. 🙁 Az én esetemben mindig az volt, hogy „de jó lenne lemenni a Duna partra vagy beülni egy cukrászdába”, persze, mondom, menjünk, de te szólj, hogy neked mikor jó, mert neked családod van, nekem meg nincs, könnyebben igazodom. Azóta is várom, hogy hívjanak. És tényleg nem marad más, csak a mosolygás, belül meg az elszontyolódás.
Van kolléganőm, aki barátjának tekint, hív magukhoz grillezni meg szalonnát sütni, de semmi közös témám nincs vele a munkahelyi dolgokon kívül, ráadásul a kisebbik gyereke folyton a nyomában van, egy telefonbeszélgetést nem lehet letudni anélkül, hogy ott ne anyázna mellette mindig. Úgy nem lehet nyugodtan beszélgetni, ha a család ott kavarog az ember mellett, vagy akár sétálni menni, ha a gyerek, amikor az anyja azt mondja neki, te most nem jöhetsz, hisztirohamot kap.
Régebben az is előfordult, hogy olyan ismerősi társaságom volt, akik között én voltam a rangidős, saját keresettel, ők meg mind egyetemisták, és valahogy, ha betértünk a Westendbe kajálni, nekik vagy nem volt elég pénzük, vagy nem is volt pénzük. És még nem is ebből lett elegem.
Kicsit szerencsésebb vagyok, mert nekem ott a tesóm, ha menni szeretnék valahova, van kivel megosztani a dolgokat, de néha – bár ideje lenne – kedve nincs menni, kimozdulni, és én még gyáva vagyok az egyedül elinduláshoz. 🙁
Persze nyilván megértem, hogy a munka meg a család…megjegyzem otthon dolgoznak mindketten…nem kell bejárni sem…a gyerekek szinte felnőttek…de mikor ő hozza fel, hogy milyen jól érezték magukat legutóbb és milyen jó lenne megint…aztán pedig várom, hogy mikor lesz idejük megint…mert persze én alkalmazkodom mindenkihez…mert én, ha akarom megoldom, átszervezem…de mások sosem…aztán eltelik pár hét, pár hónap…és lassan egy év, akkor elengedem az egészet…ha valakinek annyi ideje nincs az évben, hogy egyszer egy hétvégén pár órára kíváncsi legyen rám, akkor minek? Nekem senki ne mondja, hogyha akar, akkor nem tud kiszorítani annyi időt, hogy beleférjen pár óra program…úgy, hogy ráadásul ők is és a gyerekei is milyen jól érezték magukat…
Ez nem barátság…de mivel nincs is rám ilyen szinten sem szükség, ezért már nem próbálkozom…hol van az megírva, hogy mindig nekem kell érdeklődni akár viberen vagy mass-en? hogy csak én tudok telefonálni és felköszönteni vagy érdeklődni egyáltalán a másik iránt?
Nekem meg kellett tennem, hogy elinduljak egyedül…mert a másik út az, hogy nem megyek sehová…ez a rosszabb opció…ezt is próbáltam…annak még kevesebb értelme van, minthogy az ember egyedül menjen ha akar…
A bosszantó az, hogy ha utazni szeretnél, akkor még azzal is büntetnek, hogy egyágyas felár még a buszon is ha egyedül utazol…már találkoztam ilyennel is…na mondom, akkor ez nem opció…nem elég, hogy egyedül vagy, de még többet is kell fizetned…wellnessre nyilván nem megy az ember egyedül…meg az étterem is nagyjából ez a kategória nálam…
Nekem is mindig ez volt a gondom: ha valaki felől hallani akarsz, akkor neked kell kezdeményezni. Pedig most már olyan világot élünk, aminben instant módon el lehet érni bárki, nem mint gyerekkorunkban, amikor ha nem volt otthon vonalas telefonod, mentél a legközelebbi fülkébe telefonálni. Számomra pont ez a legfurcsább: amikor bárki azonnal elérhető az emberek leszoknak arról, hogy keressék a másikat. Ilyenben én is voltam már bűnös, sajnos. 🙁
Azt érzem néha, hogy ha valaki egyedül van (bármi okból is), akkor azt szinte mindig büntetik valahogy.