Felnőttként nem csak barátokat találni, de barátkozni is nehéz. Ha az ember megismerkedik másokkal, mélyen ott motoszkál benne a kérdés: vajon mennyit adhatok ki magamból, míg az ismerkedés fázisában vagyunk?
Gyerekként vagy kamaszként még nincsenek meg a rögeszméink, mániáink, véleményeink a világról, amikkel egy felnőtt már rendelkezik. A kicsiket összehozza a kedvenc játékuk, a kamaszokat meg a közös érdeklődési kör és a közösségi háló. Ők még nem foglalkoznak a világ dolgaival (bár a kamaszok talán már igen, elég csak a klímaszorongókra gondolni), a megélhetési gondokkal, a munkahelyi stresszel ( a tinik inkább az iskolaival), a politikai csatározásokkal. A kicsik és a kamaszok még a képesek a saját világukban létezni, bár azt hiszem, ítélni és ítélkezni már ők is tudnak (utóbbira jó péld a cyber bullying).
Nehéz eldönteni, hogy ismerkedés alatt miről lehet és miről nem lehet a másikkal beszélni. Ha van közös érdeklődési kör az megkönnyít dolgokat, szép lassan be lehet vinni a társalságba, hogy kik vagyunk, mik vagyunk és mi a véleményünk. Már amennyiben akad olyan ember, aki kíváncsi ránk. Levelezéskor kicsit nehezebb a dolog. Leírunk dolgokat magunkról (kik vagyunk, mi a foglalkozásunk, van-e családunk, van-e hobbink, stb.), de nem látjuk a másik fél arcát. Nincsenek azonnali reakciók a leírtakra, hogy tudjuk, ez a téma a másikban mit vált ki és kell-e kerülni vagy lehet-e róla beszélni a későbbiekben.
A három legnagyobb témakör a pénz, a politika és a családi helyzet sok esetben lehet veszélyes ingovány. Van, aki szeret róla beszélni, van, aki szándékosan kerüli ezeket a témákat. A középső esetében ezt nem csodálom, családokat tehet tönkre egy-egy ellentétes vélemény.
Ha kimondom, hogy milyen zenéket szeretek hallgatni, vagy milyen filmeket nézni, lehet, hogy elkerülnek legközelebb, mert ők inkább másfajta zenéket és filmeket kedvelnek, pedig ha kölcsönösen érdeklődnénk egymás iránt, talán könnyebben kapcsolódhatnánk egymáshoz.
Felnőttként talán már nehezebb megnyílni másoknak, mint amikor az ember kisgyerek vagy kamasz. Kontroll van bennünk arra, hogy mit és kinek mondunk, és néha talán nem is nyílunk meg másoknak, mert úgy érezzük, az a környezet nem támogató. Csak egy saját példa: én szeretem Hayao Miyazaki animációs filmjeit, de ha kimondom, hogy anime, akkor azt vagy a mangával (a japán képregény) vagy a hentai-jal (a japán pornográf manga vagy anime) azonosítóják. Kevésbé is ismertek, mint a Disney animációi, így sokan nem ismerik Miyazaki nevét, ezért erről nem beszélek.
Egy kolléganőm régóta azzal nyúz, hogy olvassam el és nézzem meg az Outlander című könyvfolyamot és sorozatot. Egyszer próbáltam, nem jött be, de hiába magyaráztam neki, valamiért nem fogadja el. Szerinte én nagyon élvezném. De nem, nem élvezném. Én az olyan sorozatokat szeretem nézni, mint a Heartstopper, de nem vagyok biztos abban, hogy az ilyesmit manapság szabadon ki lehet mondani.
Felnőttként az ember már óvatoskodik. Egy F1 rajongó előtt nem beszél arról, hogy ő inkább Tour de France-os, vagy a foci helyett jobban szereti a műkorcsolyát. A horror mániás előtt elkerüli, hogy az Avengersről beszéljen, annak pedig, aki a számítógépes játékokat kedveli, nem beszél arról, hogy milyen jó krimit olvasott a hétvégén. Persze, az ellentétek is vonzhatják egymást.
De barátkozni, megnyílni másoknak tényleg nehéz.
a neten kezdtem nézelődni, hogy létezik-e barátkereső…a Rólam szekció és az írásaid, amiket eddig elolvastam, kísértetiesen hasonlóak az én látásmódomhoz (és a nővéreméhez is)…egyszerűen nem értem és nem is fogom soha megérteni, hogy az emberek kapcsolataiban miért nincs jelen az ELFOGADÁS? Miért erőltetik azt amit ők szeretnek, ha Te ŐSZINTÉN jelzed, hogy köszönöm, ismerem/próbáltam/adtam neki esélyt/kóstoltam, DE NEM JÖTT BE, lapozzunk…de ha Te mondasz valami nem hétköznapit (mondjuk, hogy olvastam egy ’60-as évekbeli krimit és mennyire jó volt) akkor ők rögtön jelzőket ragasztgatnak rád, hogy jujj, de fura vagy, jaj az biztos dögunalom, úristen én olyat sose…elég szókimondó vagyok, egyszerűen azért, mert utálom a felesleges köröket…és azt látom, hogy a barátságnak hitt kapcsolataim, sorra mennek gallyra, csak, mert én nem vagyok hajlandó egybites droiddá avanzsálni, leszarom az agymosó TV műsorokat, az instán sem a like-ért posztolok (az nekem öregkoromra egy lépes emlékkönyv, így gondolok rá, leszarom, hány szívecske van ott) és igenis van véleményem dolgokról, ellenben nem okoskodok olyan témában, amiben nem vagyok jártas…volt, hogy a „barátság” érdekében ráültem a számra, de basszus ha a barátommal nem lehetek őszinte, akkor kivel? Most zárult le egy 10 éve barátságnak indult kapcsolat, és eljutottam arra a pontra, hogy inkább vagyok egyedül a kis világomban, mert nyilvánvaló, hogy amit én még a barátságról tanultam, tapasztaltam régebben és HITTEM, az mára az emberek jó részében rohadtul nincs jelen..simán elárulnak, ha úgy adódik…jó, itt a tesóm, együtt élünk, így hozta az élet, együtt visszük a felépített vállalkozásunkat, jó, hogy vele meg tudok vitatni dolgokat, titkunk nincs, nem kell hülye kis játszmákat produkálni…de néha jó lenne valaki mással is őszintén játszmamentesen, mélyen, arról beszélni, amit szeretünk, és nem csak nyavalyogni, mert csak lelki szemetesládának kellesz, meg egy opciónak,hogy lelépj hozzám, amikor épp tele a bugyrod a fészbúúúkkkon hőn szeretett, szóban meg szidalmazott családodtól…elmondani, hogy ŐSZINTÉN örülsz a másik örömének (erre sem sokan képesek), hogy lehet, hogy „fura” az ízlése (én például szeretem a jazz fogyasztható formáit 😀 ) de attól még nem kripli és nem is bánunk vele úgy…valójában nagyon is szeretem azt akivé felépítettem, szerettem magam és invesztáltam, de ezért az az ár, hogy tényleg ilyen meg nem értett (ez sem kell, nem kérek megértést, csak elfogadást- ha te nem szereted a tökfőzeléket, én nem leszek olyan gyökér, hogy azt főzök, ha lejössz hozzám, ennyi, emlékszem és elfogadom, hogy utálod, nem traktállak vele, hogy de miiiéééérttt neeeem eszeeeed??) „barlanglakók” legyünk? Elképesztő…introvertált vagyok plusz nem tolerálom az idiótákat, de jó lenne (mondjuk pont ez a blog/oldal az élő példa, hogy többen is vagyunk így és ez reményt ad 😀 ) hasonszőrűekkel „találkozni” , mert az ember igenis vágyik arra, hogy valamilyen formában olyanokkal vegye körül magát, akikben sok a hasonlóság, ízlés, kedvtelés, értékrend és világlátás terén…Kincs az ilyen igaz barát…na, jó hosszú lett de köszönöm, hogy elolvastátok… 😀 terápiás volt 😀
Szia!
Örülök a hozzászólásodnak, bár az örömöm nem teljes, mert látom, hogy Te is hasonló problémákkal küzdesz, mint én.
Az elfogadás hiánya vagy az arra való képtelenség szerintem már a társadalmunk sajátossága. Régebben, mondjuk, amikor kamasz voltam, egyszerűbbek és tisztábbak voltak a dolgok. Nem kellett késélen táncolni, ha barátkozni kezdtél valakivel, mert az embert még nem érte annyi behatás, hogy előítélete legyen másokkal, mások világnézetével szemben. Most már azt érzem, hogy minden korosztály olyan szintű agymosáson esik át, hogy elfelejt önmaga lenni.
Azt gondolom, hogy azért válik számunkra érdekessé valaki, és mi is azért válunk mások számára érdekessé, mert van köztünk egyfajta kémia, amitől szimpátia alakul ki, és aztán ez átmehet szinteken a sima ismeretségtől a barátságig. De ahhoz, hogy bármivé is váljon kell őszinteség és elfogadás, és a másik véleményének átgondolása és megértése.
Amit említettél, és ami nagyon tetszik – ha nem szereted a tökfőzeléket, nem fogok azt tálalni elég, ha hozzám jössz vendégségbe – a következő dolog, ami fontos alapköve egy barátságnak: az odafigyelés. Ha Te azt mondod, hogy beszéltünk róla, kiprobáltam/megnéztem/meghallgattam, de nem jött be, akkor a másiknak ezt meg kellene hallania, úgy kellene odafigyelnie rád és arra, amit mondasz, hogy megmaradjon benne. Ez sem jellemző. Emlékszem, annak idején engem is teázóba cipeltek a barátnőim, holott én nem szeretem a teát (csak akkor iszom, ha meg vagyok fázva, de kedvtelesből sosem), de valahogy ők ezt nem regisztrálták magukban. Ez nem követel akkora nagy erőfeszítést.
Azt feltételezem, hogy a példákat, amiket felhoztál pont azért írtad, mert beléjük futottál, és az emberek ilyen szintű figyelmetlenséges, el nem fogadása, meg nem értése feléd nagyon bosszant. Ez számomra teljesen érthető.
És igen, az sem jellemző, hogy bármilyen örömben osztozzanak, a bánatról már nem is beszélek, hiszen az ember nem lehet mindennap mosolygós pillangó. Egy barát, ez az én meggyőződésem, velünk örül, ha valami fontos történik velünk, még akkor is, ha az számára nem akkor horderejű, és nem csak azt várja, hogy mi örüljünk az ő örömének/sikerének.
Tudod, sok ember örülhetne, ha olyan ismerőse, barátja akad, aki nem kommersz, hétköznapi, hanem igenis mer krimit olvasni a 60-as évekből, megnézi a régi magyar, fekete-fehér filmeket, van fogalma arról, hogy mi az a taiko dob (nekem külön időbe telik, mire elmesélem az ismerősöknek, hogy mi az, miután elmentem egy Yamato koncertre és mesélni próbálok róla), mi a különbség a manga meg az anime között, hogy miként csinálják a filc anyagot és satöbbi. Az emberek miért nem kiváncsiak a másikra? Miért csak addig jó valaki, amíg némán végig hallgatja a panaszainkat (ma egy kolléganőm, aki elméletileg barátként tekint rám, tisztelt meg azzal, hogy húsz percig magáról meg a gyerekéről bszélte, majd mint, aki jól végezte a dolgát, távozott az irodámból anélkül, hogy megkérdezte volna, hogy vagyok), amíg egyetért velünk? Ezek olyan kérdések, amik mindig is érdekeltek egy barátságban vagy emberi kapcsolatban.
Miért van az, hogy valakinek muszáj megalkuvónak lennie, vagy beletörődőnek egy ismeretségben, csak mert a másik igenis fontos a számára.
Például a kötődés egy fura dolog, mert a kialakult szimpátiából létrejön egy kötődés, és elkezdjük úgy érezni, hogy a másik fontos a számunkra, és elkezdünk odafigyelni arra, hogy mit mondunk előtte, hogy mondjuk előtte, és ha belefutunk valami olyan témába, amire mi figyelünk, de a másikat nem érdekli, vagy nem tud vele mit kezdeni, akkor azt elkezdjük kerülni a társaságában. Attól, hogy én nem tudok horgolni, még rá fogok kérdezni a barátomnál, aki tud, hogy miként készítette azt a kis horgolt egeret, és örülni fogok, hogy éppen csak annyit mond el róla, amit tudni akarok, és nem folyik belőle a téma órákon keresztül.
Az a baj, hogy sokan már kiábrándultak az emberekből, ezért nehéz hasonszőrükeket találni, ők már mind megégették magukat a barátaikkal és az ismeretségeikkel és csalódtak, vagy el lettek árulva, és ezért nehéz ismét megnyílni nekik mások előtt. Inkább úgy érzik, akkor már inkább egyedül vannak, holott valahol odakint bolyonganak még olyanok, akik kíváncsiak lehetnek rájuk. De a zárt kagylóhéjat nehéz kinyítni, sajnos.
Örülök, hogy megosztottad velem/velünk (azzal a pár emberrel, aki szintén a blogomra tévedt), amit érzel. Itt mindig lesz helyed. 🙂
Szia. Nem olvastam el a bejegyzéseket, így talán valóban az én saját véleményem írom le. Sajnos nekem minden „igazi” barátom vagy külföldön él, vagy elhunyt. Azok az emberkék, akik valóban önzés nélkül szerettek, akik nem akartak semmi mást tőlem, mint a személyem, akik meghallgattak, akikkel együtt tudtam sírni, nevetni, nincsenek már. Én nagyon szép nő voltam, egészen 48 éves koromig, (most sem vagyok csúnya) ezért nagyon sokan többet szerettek volna tőlem, mint barátság. Komolyan mondom, rengetegszer menekültem. 2011-ben elhunyt az az ember, akit a legjobban szerettem. Mindössze 38 éves volt, és egyik pillanatról a másikra történt meg az eset. Én sokkot kaptam, kb. 1 évig azt sem tudtam mi lesz velem, merre vagyok arccal. Ez egy hatalmas törés volt, se Anyám, se Apám, sem Ő, sem a volt férjem (akivel barátságban maradtam), és még sorolhatnám, kik távoztak az élők sorából. Most 54 éves vagyok, a rossz dolgok ellenére, fiatalosnak érzem magam, ezért nem igazán barátkozom a saját korosztályommal. Nem az ítélkezés mondatja ezt velem, hanem a tapasztalat. Egyetlen ember van jelenleg az életemben, akit a legjobb barátomnak nevezhetek, az Öcsém. Humoros, pozitív, önzetlen, lehet vele komolyan is beszélgetni, nem csak Ő beszél, hanem meg is hallgat, lehet vele ökörködni, bulizni, és hasonlóképpen látja a világot, ahogyan én. Ezért sokszor elhangzik, hogy mi Ufók vagyunk. De tényleg! Nekünk még van értékrendünk, mi még tudjuk mi a tisztelet, nem erőltetjük a másikra a saját akaratunkat, és nem vagyunk egoisták! Nem beszélünk politikáról, de ha mégis megesik, akkor elfogadjuk egymás véleményét. (Azért nem mindig egyezik a gondolatunk, ami szerintem természetes)! Mindenki rá akar erőltetni valamit a másikra, és ha nem teszed azt, amit Ő kíván, akkor már elhidegülés van. Mindenki a sajátját fújja, ez számukra a beszélgetés. Tiszteletből egy darabig elmegy, de később már nem szívesen beszélsz azzal az emberrel, aki papagájként viselkedik, akit nem érdekel a te gondolatod, történéseid, érzéseid. Engem most csak ilyen emberek vesznek körül. Ezért inkább zárkózom, és nagyon kevés emberrel beszélek, és azt is csak telefonon. És még így is kialakulnak viták, mert még a telefonba is többet akarnak tőlem, mint beszélgetni. Minél inkább nyomul valaki, annál inkább taszít. Ezért magányosnak érzem magam. Nem vagyok egyszerű én sem, 54 évesen Tiestot, és hause zenét hallgatok, nagyon szeretem a nehéz filmeket, szeretek filozofálni, de ugyanakkor ha buli van, igazi buli, akkor mindent bele. Végigutaztam a világot, úsztam delfinekkel, körbe lovagoltam egy egész napon át az egyiptomi Piramisokat, búvárkodtam a Vörös tengerben, síeltem Svájcban…..stb. Írtam két könyvet, amik meg is jelentek. Nem írom le a teljes nevem, mert fent vagyok a Google-n. Vezettem egy alapítványt, ami rövid időn belül híres lett, közel 40-50 embert irányítottam. Ez is egy érdekes dolog. Annyi ember vett körül, hogy le sem tudom írni. Miért? A kapcsolataim miatt! Ezt is tapasztalatból mondom. Mindig csak az önzés!!! Most befejezem, mert már így is sokat írtam magamról. Elvesztettem minden reményt a barátságokkal kapcsolatban. Köszönöm a lehetőséget, azért, hogy ide írhattam.
Szia! Örülök, hogy írtál. Látod, nekem is pont ez a problémám: a korom (45 év) ellenére fiatalos vagyok, fiatalos az érdeklődési köröm is – belül valahogy kamasz maradtam 🙂 -, és ezért nagyon nehéz barátokat találnom. Az én korosztályom családos, felnőtt gyerekekkel, sőt, már unokákkal, a hétköznapi gondok nyomasztják őket, nem az, hogy mi a kedvenc zenekaruk vagy sorozatuk, és ezért nem sok kapcsolódási pontom van velük. De úgy tűnik, hogy ezzel nem vagyok egyedül: Te is ezt írtad, és az előtted posztolók is.
Azt nehezményezem, hogy a társadalom szerint egy bizonyos kor után már öregek vagyunk dolgokhoz: iskoláskorban öreg vagy ahhoz, hogy homokból várat építs, kamaszkorban öreg vagy ahhoz, hogy hintára ülj, ifjúkorban öreg vagy ahhoz, hogy kamaszként viselkedj, felnőttként öreg vagy ahhoz, hogy ifjúként viselkedj. Én azt vallom, hogy amíg érdeklődünk dolgok után, addig nem öregszünk meg (és nem fásulunk bele a szürke hétköznapokba), és nincs abban semmi kártékony, ha nem a korának megfelelő zenét hallgat, könyvet olvas, filmeket néz, sőt!
Egyetértek azzal, amit írtál: mindenki – de legalább is többségében – rá akarja erőltetni az akaratát a másikra, és ha a dolgok nem úgy alakulnak, ha a másik mer nemet mondani, akkor ott máris sértődés és harag van. Ugyan ez van akkor is, ha nem egyforma a véleményetek, vagy akár a tanultságotok.
Sajnos az is igaz, hogy egyre kevesebben hallgatják meg másikat pusztán csak azért, mert érdekli őket a másik személye. Mindenki magáról akar beszélni (ez alól biztosan én sem vagyok kivétel, de azért igyekszem másokra is odafigyelni), vagy a gyerekeiről, vagy a kutyáiról, vagy a gondjairól. Általában véve nekem ezzel sincs bajom, míg azt látom, hogy az illető figyel rám is, engem is meghallgat, de ez már elég ritka. Viszonzást nagyon nehéz találni, nehéz kapni.
A jelenlegi világ nem kedvez a barátságnak, sem a barátokat kereső embereknek, mert a közösségi médiákon nem lehet igazi barátokat találni, a lájkok és követők nem pótolnak egy jó beszélgetést, egy kellemes vacsorát, egy közös múzeumba menést. Nem állnak igazán az ember mellett, ha baja vagy öröme van, a közösségi média csak a kukkolóknak felel meg. De ez az én véleményem. A hús-vér barátok nem ilyen felületeken teremnek.
Sajnálom, a rossz tapasztalataidat, az értékes embereid elvesztését, de kérem, hogy azért ne csüggedj.
WOW. Csak gratulálni tudok. Minden csodálatom és elismerésem. Szerintem keress egy magadhoz hasonló élni szerető fehérnépet sok hülye rigolyával és kacajatok sokat magatokon a rigolyáitokon és másokon. Nekem ez vált be a legjobban, a barátnőkkel. Igaz, csodálatos barátaim vanna, folyton szexen meg a hülyeségen jár az eszünk, (bár mi is az 5O fele tartunk), magukat szeretjük a legjobban pletykálni, mindent elkacagunk és mindig ott vagyunk egymásért. A legfontosabb hogy mindig őszinték legyünk egymással és magunkkal.
Ugy gondolom hogy mindenkinek megvan a megfelelő játszótársa, csak előbb el kell döntsük hogy milyen játékokat szeretünk, és lazán játszani ezt az életet.
Sok sikert kívánok, olyan nincs hogy késő!!!
Melánia
catalystmindcoaching@gmail.com