A hétvégén több hírportál is lehozta, hogy lassanként elfogynak a kocsmák a falvakban. Egyes falusi első emberek ezt szinte örömmel élték meg, hiszen a kocsmázás rossz, az emberek piálnak, Zacher szerint is a 10 millió alkoholista országa vagyunk (bár engem sosem kérdezett meg, hogy iszom-e), és ha piálnak vernek és gyilkolnak másokat.
Mások viszont azon sajnálkoztak, hogy ezek a mammutok, az utolsó közösségi terek vesznek el, ahol még lehetett másokhoz kapcsolódni egy korsó sör mellett.
Emlékeimben a kocsma nem egy szörnyű hely, ahol a bűn tenyészik. Nem sokat jártam a mi kocsmánkban annak idején, amikor még működött, de emlékszem a tiszta fapadlójára, a pult lakkozásán csillogó fényre, a játékgépek csilingelésére és a biliárd asztalok körül játszók nevetésére. Nem tűnt egy késdobálónak. Néha tartottak ott lakodalmat, osztálytalálkozót, szüreti bált, búcsút, de persze egyszer-kétszer előfordult ökölharc is. Az épület mögött mini bowling pálya volt, aki nem szerette a vasárnapi focit a pályán, oda is mehetett kikapcsolódni.
Ahányszor lemegyek a szülőfalumba üres utcák fogadnak, emberrel alig találkozni, még akkor is, ha nem hétköznap van. A kocsma lelakatolva, a régi pizzázó már rég bezárt, lakásokat alakítottak ki a helyén, a cukrászda helyére lottozó települt (pedig a postán is van rá lehetőség), és a strandot is felszámolták. A focipályából amerikai futball pálya lett, amit leginkább csak edzésre használnak. A régi pezsgő falusi élet leginkább arról szól már, hogy mindenki bezárkózik a házába és magas kerítésekkel határolja körbe magát.
Persze, az időseknek ott van a napközi otthon meg a nyugdíjasklub, a fiatalok meg streamingelnek vagy bemennek a városba bulizni, de pont az én korosztályom, ez a negyvenöt tájéki korosztály az, akinek nincs hova mennie, ha emberekkel akarna találkozni. Fáradtak is hozzá a meló és a család mellett, kedvük sincs. Kapcsolatokat sincs erejük fenn tartani.
Amikor gyerek voltam, apukám azzal zárta a napot, hogy a házkörüli munka után felöltözött és elment meginni egy sört a haverokkal. És mindig volt burkolónk, szobafestőnk, kőművesünk, mert a haverok közt mindig akadtak.
Nekünk szűkös kávézók és cukrászdák jutnak, és vagyunk magunknak. Az emberek körülöttünk mobiltelefonjaikba merülve léteznek, még a zebrán sem néznek fel belőle. Én már szinte sportot űzök abból, hogy ha várnom kell, nézelődöm, bambulok. Elvégre, ha folyon lehajtott fejjel járok, hogy fogom észrevenni, ha valaki ugyanazt a homlokzatot, nevető gyereket, az érdekes felhőt vagy a szívárványt az égen nézi, amit én is?