Nagyon korán megtanultam olvasni, és bár nem emlékszem a folyamatára, sem arra, mikor döbbentem rá, hogy szeretek olvasni, de azonnal állandó tagja lettem a könyvtárnak nálunk. És sosem a saját koromnak megfelelő regényeket akartam kikölcsönözni és elolvasni, hanem a komolyabb, nehezebb történeteket, amiknek a fülszövege valahogy mindig izgalmasabb volt, mint az ifjúsági regényeké. A kalandregényekben a főhősnek mindig volt egy hű segítője, egy kardhordozója, aki a végsőkig kitart a főszereplő mellett, akár tűzön-vizen átmegy érte.
Ezekből a történetekből tanultam a barátságról, és sokáig meg voltam győződve arról, hogy léteznek „kebelbarátnők” meg Csavardi Samuk, de az élet megtanítja az embert, hogy halálig tartó barátságok már pedig nincsenek.
A könyvekben a barátok mindig hisznek a másikban, kiállnak érte, felvidítják, vigasztalják, tartják benne a lelket a végső célig. A való élet viszont teljesen más.
Sokáig hittem abban, hogy a barátság alapja egyfajta bajtársiasság, amolyan „mindenki egyért, egy mindenkiért” elv. A könyvek, amiket olvastam, mind erről szóltak. Szíriusz kapitány ifjú segítői mindenen átsegítették egymást, és Abigélt is segítették az osztálytársnői, miután rájöttek, hogy nem utálni való. A főhősöknek mindig volt legalább egy szövetségese.
Én is mindig egy ilyen barátra vágytam. Aki szövetséges, vigyázó, vigasztaló.
Erre akikkel összehozott a sors leginkább a saját önigazolásukra barátkoztak velem. Akiknek én voltam a szövetséges, a vigyázó meg a vigasztaló, ő meg nem adtak mást, csak fogcsikorgatást.
Mindig is idealizáltam a barátságot. Mindig azt hittem, olyan nemes meg pátoszi, ahogy Georges Sand írt róla, vagy a Csíkos/Pöttyös ifjúsági regények, meg később Tolkien.
Már nem vagyok ennyire idealista, megtanultam óvatósank lenni. Ettől viszont távolságtartónak tartanak. Már nem mondom azt emberekre, hogy a barátaim. Mindenki csak ismerős. Legjobb esetben is kolléga.
És mégis… mégis van bennem egy vágy, hogy legyenek barátaim. Mert az idealizmustól nehéz szabadulni.
Egyik kedvenc filmem, amiben megjelenik a barátság, egyébként akció thriller, gyerekek a főszereplői, a Szeméttelep (brazil film, 2014). Kedvencem még a Sült zöld paradicsom. Ja, és ha könyvek, akkor nekem a Momo jut eszembe, ami tetszett, barátság témában. No és a Micimackó, Kis herceg.
Akkor meg kell néznem a Sült zöld paradicsomot egyszer rendesen. Sajnos eddig még csak darabokban láttam, hol az elejéből egy kicsit, hol a végéből egy kicsit. 🙂
Szerintem mindig szükség van olyan művekre, amiben a barátság még tiszta és őszinte, ami példa lehet, még akkor is, ha egyre kevesebb az esély arra, hogy a való életben ilyesmit tapasztaljunk.