…. ha valakinek nincsenek barátai, az kizárólag az ő hibája. Sokan vagyunk bátortalanok ahhoz, hogy beszélgetéseket kezdeményezzünk, még akkor is, ha valóban szeretnénk megismerni másokat. Sokan vagyunk bátortalanok ahhoz, hogy elinduljunk eseményekre, kivált, ha egyedül kell mennünk valahova, és ettől hajlamosak vagyunk lebeszélni magunkat az első lépések megtételéről. Látom a kollégáimon, hogy valakihez szimplán azért nem szólnak, mert nem tetszik a külseje vagy a kisugárzása. Tele vagyunk előítélettel, és ha lehet, meg sem próbálunk tenni az ellen, hogy ezekről leszokjunk.
Nekem volt már kellemes csalódásom olyan emberekkel, akiket a külsejük alapján ítéltek meg (volt egy kolléganőm, aki diplomaajándéknak mellplasztikát kapott, és szerette kitenni a végeredményt), és én mégis nagyon jól megtaláltam velük a hangot, remek beszélgetőpartnerek lettek később, és találkoztam olyan emberekkel, akik előadták a tágra nyílt tekintetű, „mindenfigyelmematiéd” figurát, és közben kiderült róluk, hogy álnok, kétarcú senkik.
Úgy gondolom, hogy barátokat szerezni éppen olyan folyamat, mint beleszeretni valakibe. A másik ember kémiája bevonz bennünket egy adott helyzetben, vagy a közös hobbi alatt, vonzónak találjuk a másik jellemét, ezért elkezdünk azon dolgozni, hogy ő is szimpatikusnak találjon minket – mondjuk beszélgetéssel -, és végül kialakul a barátság.
A barátságot, mint a szerelmet, fenn kell tartani, két emberes feladat ápolni és tenni érte. Ha valaki mindig ad, de alig kap, egy idő után megkeseredik, a barátság megtelik ki nem mondott sértődésekkel, és idővel megfeneklik.
Attól, hogy valakinek nincsenek barátai, nem biztos, hogy az illető rossz ember. Lehet, hogy nagyon introvertált, nehezen nyílik meg mások előtt, nem talál egyből témát, hogy beszélgetést tudjon kezdeményezni, és még millió oka lehet. Annyi előítélet van bennünk, hogy figyelmen kívül hagyunk másokat, és lehet, hogy ezzel értékes kincsek, lelkitársak mellett megyünk el vakon és némán.
Én csak annyiban érzem magam kevesebbnek, hogy nincsenek barátaim, nem azért, mert nincsenek barátaim. Az ember nem vehet barátságot, nem kölcsönözhet barátokat, a barátok besétálnak valaki életszakaszaiba, majd kisétálnak onnak vagy maradnak, amíg lehet. Senki nem kényszeríthető arra, hogy a barátunk legyen, és olyan is megtörténhet, hogy egyszer azon kapjuk magunkat, egyes egyedül vagyunk a világon és nincs senki, akire támaszkodhatnánk, akihez szólhatnánk.
De mindez nem bennünket minősít, hanem a társadalmat, a környezetet, ami körülvesz bennünket. Embertársainkat. Igen, őket is. A technikai fejlődést, ami mindenféle programmal és applikációval ejt bennünket fogva a virtuális térben, hogy a like-kok és kommentek alapján ítéljük meg magunkat és az értékünket, és nem más hús-vér, élő embertől kapott válaszreakciókból és visszajelzésekből.
Senki ne érezze magát rossz embernek vagy kevesebbnek, azért, mert nincsenek barátok az életében. A világnak azt kellene megértenie, hogy mindenki egyedi, mindenki értékes és megismételhetetlen a maga módján.
Hadd idézzem:
„
Mindenik embernek a lelkében dal van
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.