Én Bak csillagjegyű vagyok és introvertált. Az a kombináció, akinek nem egyszerű barátokat találni vagy társaságban feloldódni. A csendes szemlélődő, aki felméri a társaságot és gyorsan jegyez meg keresztneveket, de kívülről távolságtartónak és ridegnek tűnik. Aki nem szeret a figyelem középpontjában lenni, de szereti, ha figyelnek rá, mégis nehezen találja meg a hangját mások között. Aki rühell plázázni, de keresztül gyalogolja a várost, ha olyan a beszélgetőtársa. Aki nem tud spontán lenni, de ha a számára megfelelő szituációba kerül, kihozza belőle a legtöbbet.
És mégis… a korábbi barátaim között többnyire extrovertált, harsány emberek voltak. A nyitott, spontán emberekkel nincs semmi baj, talán csak annyi, hogy az introvertáltakkal nem tudnak mit kezdeni. Nekik nem lehet azt mondani: ma nincs kedvem, mert legközelebb kihagynak a meghívásból. Ők félreértik, ha nem tudsz azonnal feloldódni, és azt kérdezik: te mindig ilyen távolságtartó vagy? Nagyon hiányoznak ezek a régi barátaim, mert bele tudtak rántani olyan helyzetekbe, amikbe a saját óvatosságom miatt sosem mentem volna bele, ugyanakkor emlékszem arra, hogy néha nagyon fárasztó volt a társaságukba lenni.
A Bak csillagjegyűek nagyon pontosak, többnyire, de legalább is én. Mégis volt egy olyan barátnőm, aki folyton késett. Az embert megtanította arra, hogy felesleges sietni, úgyis várni kell majd rá. Aztán kacag egyet, hunyorít a szemével egy olyan „kírásat”, és minden meg lesz bocsátva.
Az egyik ismerősöm nagyon szarkasztikus személyiség volt, és néha nem tudtam eldönteni, hogy a beszólásaival csak viccelődni akar vagy valóban az a célja, hogy megsértsen. Én ennél megértőbb vagyok, de néha jól esett nem szólni hozzá. Brilliáns humora volt, de néha nem tudtam lépést tartani a hangulatingadozásaival. Remek egyperces novellákat írt.
A barátokért áldozatokat kell hozni. Meg kell érteni a hibáikat és a gyengeségeiket, és kiharcolni, hogy azok is megértsék a mi gyengeségeinket. Az emberek különbözőek, és ez pont így van jól, de muszáj tudomásul venni, hogy idomulni kell. Mert egy barátságban néha pont az a szép, hogy nem csak azokat vonzuk be, akik olyanok, mint mi és azokat kedvelik, mint mi, hanem éppen ellenkezőleg.
De jó, hogy ezt leírtad!
De mitől lesz valaki introvertált?
Miközben szeret társaságban lenni, jó nagyokat hallgatni a többieket, és nagyokat nevetni a történeteken, de úgy érezni, hogy az övére senki sem kíváncsi vagy inkább az ő történetei nem is érdekesek?
Mitől leszünk csendes szemlélődők, akire azt mondják: kedves, jókedvű, barátságos? De ha megkérdezik, hogy mit tudsz róla…. vállvonogatás, szemöldökráncolás a válasz.
És mi van akkor ha az az ember, akit a barátodnak gondoltál, átver „véletlenül”? Hogyan tovább?
Velem most ilyen történt… 🙁 Ha áldozatot hozok a barátságunkért, akkor magamat nem verem át? (de igen..)
Igazából nem tudom, hogy leszünk-e vagy már úgy születünk. Befolyásolja a család és nevelés, az, hogy miként szociálódunk. Nekem a szüleim sosem ölelkeztek, ezért én is nagyon ritkán teszem, amit sok ember nem ért meg. És sok olyan barátom volt, aki imádott rajtam csüngeni, és nehezteltek, ha elhúzódtam.
Ha zárkózott az ember, sokan meg sem próbálnak közelebb kerülni hozzá. Mi, emberek, szeretünk mindenre és mindenkire címkét tenni. Akinek súlyfeleslege van, az kövér. Akinek nagy az orra, az csúnya. Akinek plasztikázott a melle, az ribanc. Aki meg nehezen oldódik társaságban, az kuka és rideg.
Nagyon átérzem, mikor azt írtad az előbb, hogy meghallgatod a mások történeteit, de úgy érzed, a tiédre senki nem kíváncsi. Annyiszor belefuttam ebbe én is. Most is éppen van egy ilyen „barátságféleségem”. És még nem tudom, hogyan kezeljem a helyzetet.
És az extorvertált embereket ritkán keresik, ha meg kell osztani valami gondot, mert a legtöbbjük felületesen figyel, ellenben az introvertáltakkal, akik a legjobb „fülek”. Ezzel sincs baj, csak néha nincs viszonzás. 🙁
Nagyjából sejtem, milyen lehet a lelkiállapotod a barátnak hitt ember miatt, aki „véletlenül” átvert (bár bevallom, a véletlenül kifejezést furcsának találom, mert egy átverés szó inkább szándékosságot sejtet). Visszaéltek a bizalmaddal, a figyelmeddel, azzal, hogy időt szántál a másikra, mert úgy érezted, megérdemli.
Az áldozathozatal kérdése egy nehéz ügy…
Kedves Évi!
Van egy barátnőm, szintén Évi, még az egyetem első évében ismerkedtünk meg. (de ugye ő sem az, akivel el lehet hozni a kanapét az IKEÁ-ból, már csak a 150 km távolság miatt sem) Végigbeszélgettük az egyetemet (bár ő matekot tanult én jogot) voltunk egymás esküvőjén, tartottam pici csecsemő down szindrómás kisfiát a karomban (könnyekkel a szememben) kapott ajándékot a nagylánya tőlem a ballagására, nyaraltak együtt a családjaink többször, a gyerekeink is jóban vannak.
Segített a költözködésben, meg az életem talpra állításában , szóval jó, hogy van. Hetek telhetnek el úgy, hogy telefonon sem beszélünk, de néhány jó szó vagy fénykép, hogy kivel mi van éppen, az rendszeres. A fiatalkorban jobban megy a barátkozás. Miért is?
Mert több a lehetőség, mert jobban formálhatjuk egymást vagy formálódhatunk egymás mellett?
Az a barátnőm, akiben csalódtam, szintén még az egyetemről való. Folyamatosan kapcsolatban voltunk, de leginkább én voltam aki ápoltam a kapcsolatot, azzal, hogy hívtam, írtam neki, ő csak „épp most gondoltam, hogy felhívlak… ”
Aztán úgy alakult az életünk, hogy megint szobatársak vagyunk, ugyanazon a munkahelyen dolgozunk, egy szobában – mint hajdan a koliban.
De már próbálok kívül maradni az életén azóta, de persze nehezen megy, és ahogy ismerem magam, (meg persze ő is ismer engem) 🙂 nem sokáig fogom tudni elhatárolni magam tőle. De talán nem is baj.
Őt mondjuk sose lehetett volna megkérni olyan bútorféleszállításra… 🙂
Találtam egy jó kis kerámiaműhelyet, no majd hátha…
Én levelezőtársakkal kezdtem. Kiskamaszként az ember még mert írni a BRAVO újság levelező rovatába. De a több tucatból talán csak 4 ember maradt meg, aki komolyan is gondolta. Segített, hogy ugyanazért rajongtunk (soft rock), a többivel meg közös volt a hobbim (az írás). Aztán elkezdtünk felnőni. A közös rajongásból hirtelen egyoldalú lett (az enyém), és amikor jött a pasi, dobva is lettem. Aztán a fővárosban kaptam munkát, és az írásos barátnőim egy darabig mellettem voltak (az egyik csak nagyjából, de sosem komolyan), de ott meg részben a politikai nézetek, részben a más társadalmi réteg, részben meg az egoizmus hamar véget vetett a jó viszonynak. Utána még maradt két ember, akiket az írásos barátnők által ismertem meg, de mivel az ő kapcsolatuk hamarosan tönkrement, hogy divatos szóval éljek, ghostingoltak (vagyis egy szó nélkül kiléptek az életemből).
Aztán jöttek ismerősök, mert ők még a haver címkét sem illeték meg, akiket szintén a valamiért való rajongás vonzott be az életembe, de nagyon érdekemberek voltak…
Az is gond a barátkeresésben, hogy nekem nincsenek (sajnos vagy nem is annyira) kötöttségeim, nincs családom, és azok az ismerőseim, akikhez kötődöm, vagy akik hozzám kötődnek, nem érnek rá úgy, mint én. Én pedig nem mindig érzek elég türelmet ahhoz, hogy barátságot ápoljak úgy, hogy nekik nincs leheőségük a gyerekek mellől elszabadulni. Meg nem is közösek a problémáink: ők azt gondolják, úgy sem érteném meg őket, mert nincs gyerekem, én meg nem szeretem, amikor azt mondják, mit szólok bele, ha egyszer nincs gyerekem.
A kerámiaműhelyet hobbinak találtad?
Igen, azt hiszem. – mármint a kerámiaműhely. Még sose próbáltam, és igazából érdekel, bár nem tudom, hogy mennyire vagyok esetleg kreatív vagy ügyes. Rajzolni sose tudtam, de például tizen-huszon évesen az égethető gyurmákból elég jó kis figurákat kreáltam. 🙂
Hát igen a körülmények is befolyásolhatják a barátságokat, hiszen jó ismerősök, majd barátok is válhatnak a játszótéren összeismerkedő anyukákból, pláne ha a gyerekek is megkedvelik egymást. (nekem mondjuk ez nem sikerült annak idején…)
De ha meg van a szimpátia, akkor a gyerekes és gyerektelen felnőttek a gyerekektől függetlenül is jóba lehetnek. Persze, kell hozzá a türelem mindkét fél részéről. Meg a józan ész.
Mindenesetre ha van közös téma, az szerintem mindenképpen jó.
Világ- és politikai nézet, vallás, zene, könyvek, meg ilyenek. Hiszen szerethetünk mi mindketten túrázni, ha közben igazából nincs miről beszélni, bár a csönd is jó, de hosszú távra nem nagyon elég.
Anna
Szia? Milyen a kerámiaműhely? Hogy megy az alkotás? Találtál olyan embereket,akikkel egy hullámhosszon tudsz lenni?
Ó,milyen jó is lenne egy beszélgetéssel teli túrázás. Csak ne lenne ilyen hőség.