Nemrég olvastam Márai „A gyertyák csonkig égnek” című regényét, ami meglepetésemre egy barátságról és annak megroggyanásáról szól. Meglepődtem a könyvön, mert a címe alapján nem a benne olvasottakra számítottam, ugyanakkor nagyszerű olvasmánynak bizonyult. Két idős ember, két idős barát utolsó beszélgetését írja le, akik majdnem ötven év távlatából tekintenek vissza a barátságukra és azt megrontó asszonyra. De lehet, hogy nem is az asszony volt, aki a barátságot tönkretette, hanem a kettejük közti társadalmi szakadék, vagy kettejük eltérő mentalitása, világlátása, esetleg a személyiségük. A könyvben több olyan mondat és kérdés is van, amiket a különböző szemszögekbe helyezve más-más értelmet nyernek. A regény néha egy „tyűha” érzéssel ért fel.
De nem is ezért akartam írni róla. Márai ügyesen ábrázolja, hogyan alakul ki barátság két katonai iskolába kényszerített kisfiú között, ami aztán velük tart ifjú korukban, és egy darabig aztán is, hogy az egyikőjük megnősül. Majd ebből az ebből a barátságból megmaradt emlékek és tisztelet hozza ismét össze a két, immár, öregurat, hogy fontos kérdéseket tisztázzanak. Nem mindegyik kérdés kerül megválaszolásra, persze.
Hogy köttetnek a barátságok?
Hogyan kezdődik két vagy több ember olyan összetartása, amit barátságnak lehet nevezni?
Egy bulival? Valami közös hobbival? Egy szerencsés véletlennel? Esetleg valami rosszal? Vonzalom szüli? Együttérzés?
Annak idején a levelezőtársaimat egy újságban feladott hirdetéssel találtam, amiben megjelöltem a dolgokat, amik akkoriban érdekeltek. Nekem, aki inkább intorvertált vagyok, könnyebb írásban kifejeznem magam. Akkoriban a kamaszagyam tele volt hősies barátságokkal, amikről a fantasy regényekben olvastam, és mindegyikben a „tűzbe mennék érted” bajtársias üzenete visszhangzott. Benne volt a Star Warsban, és később a Gyűrűk Urában is.
De aztán rájöttem, hogy ilyen barátság nem létezik, vagy nagyon ritka.
A „tűzbe mennék érted”-et általában követi egy „de”.
Romlott meg barátságom azért, mert nem akartam elmenni a barátnőm nagymamájának a temetésére, amit ő cserbenhagyásnak érzett. Az volt. Akkoriban kamaszos dacból nem jártam temetésekre, még a saját rokonaiméra sem, nem hogy egy idegenére. Ő azt hajtogatta, hogy nem hagyhatom cserben, én meg azt, hogy zárkózott vagyok, nem érezném jól magam a sok idegen között, nem hiszem, hogy helyem lenne ott. Mindenki a magáét hajtogatta, és végül elkezdtünk távolodni. De az is lehet, hogy ez már csak az utolsó cseppek egyike volt.
A két öregember Márai regényében a beszélgetésüktől lezárást remél. Elmúlt barátságokon lehet, hogy nem kellene ennyi év távlatából rágódni. Nem kellene a miérteket vagy hogyanokat keresni, feltenni a”mit tehettem volna máshogy” kérdést.
És nem kellene idealistaként légvárat kergetni arról, hogy létezik az örök barátság, hogy mindig lesz valaki, akire lehet számítani, és én is lehetek az, akire valaki számíthat.
Lehetőségeket kell teremteni arra, hogy barátságok kialakuljanak, és megtenni sok mindent azért, hogy azok minél tovább tartsanak.